A nő túl fiatal az apjához, állapította meg újból János. Jó húszassal kevesebb, mint az öreg, túl fiatal hozzá. Az hiába tartja jól magát, meg hát a léhaság is fiatalít, de mégis már közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Vajon mit eszik ez a nő az öregen? Nem egy kifejezett szépség, de teli van energiával, kedves is, duzzadóan nőies. Ami azt illeti, kicsit túlságosan is duzzadó, nézte meg jobban a fiú, jócskán szedett magára, mióta nem látta, kitölti az egész ajtónyílást. Arca finoman tokás, karja lötyögős, melle majd kifolyik a pólóból, és a hasa… A hasa annyira domborodik, hogy azt már hájasnak lehet mondani… vagy…
Hitetlenkedve meredt a nő hasára.
– Jaj, egy horgászbot? Apádnak? De édes vagy, Jancsikám, de egy édes fiú vagy. Gyere csak beljebb. Jaj, de régen nem láttalak! Mutasd már magad! Micsoda szép fiatalember! Tedd csak le, ide a sarokba. Apádnak horgászbot? – a nő fintorgós mosolyt villantott a fiú felé, és félreállt, hogy be tudjon jönni a szűkös előtérbe, ami egyben a konyha és az étkező is volt. A második emeleti kis lakásban, ami vasútállomástól nem messze, a Kisgere utcában húzódott meg egy ottfelejtett, modern épületek közt omladozó háború előtt épült bérházban, szinte mindig olajszag és gőz-meleg volt. Akárhányszor csak jött, a gáztűzhely sohasem állt üresen és hidegen. Most is égett a tűz egy kisméretű piros fazék alatt, felette lágyan libegett egy színes madártoll, amit a szekrény ajtófogantyújába tűztek, ki tudja, miért. A nő faluról jött be a városba, még a középiskola miatt, közgazdasági szakközépben tanult, aztán itt ragadt, de szinte vallásosan ragaszkodott ahhoz, hogy mindig legyen friss étel az asztalon. Azt mondta, ahol meleg étel van az asztalon, ott van az otthon. Természetének eme vadhajtása finom, otthonos szimpátiát gerjesztett a fiúban. Úgy nőtt fel, hogy minden nap majonézes szendvics csemege uborkával volt a vacsora, és hétvégén megelégedtek egy kolbászos rántottával, vagy ha anyja nagyon összeszedte magát, egy rakott krumplival. Apja, ha éppen szerzett pénzt valami alkalmi munkájával vagy egy balek megkopasztásával, meghívta őket a Vén Diófa étterembe, és ehetett hagymás rostélyost extra pirított hagymával, ami a kedvence volt, de a menzán sohasem készítettek. Olyankor apja olyan büszke, öntelt arckifejezéssel nézte a falatozásukat, mintha a családfőnek képzelte volna magát, és még hetekig kérdezgette tőlük újra és újra, milyen volt az étel, és mindig volt egy újabb ötlete, aminek megvalósulása esetén minden nap hagymás rostélyost ehettek volna. Vajon kit akart átverni?
A fiú ledobta táskáját a rozzant cipős szekrény elé, és kutatón körülnézett, hogy hova tegye a botot, amit az egyik évfolyamtársától szerzett jó áron, és büszkén cipelte végig a fél országon.
– Azt mondta, hogy már végre horgászni szeretne, meg élvezni a napfényt nyugalomban. Amikor legutóbb beszéltünk. – A nő felsóhajtott, és a hasára tette a kezét. A fiúban kellemetlen kaparászó érzetet keltett a mozdulat – Végre nem valami piát akartam hozni ajándéknak…
– Csak viccelt, vagy egy hangulata volt, tele van hangulatokkal az apád – legyintett a nő, és lehajolt a fiú táskájáért.
– Majd én, majd én… Hol van apám? Küldtem üzenetet, hogy jövök. Nem válaszolt, de hát sohasem válaszol. – Kicsit beljebb rakta le a táskát újból, a szoba bejáratánál. A konyha-előtérből egy szoba nyílt, onnan meg egy csöppnyi fürdő, ennyi volt az egész lakás. Szűkek voltak a terek és magasak, a WC-n ülve például úgy érezte, egy kút fenekén van, és mindjárt rádobnak a fejére egy vödröt. Nem szerette ezeket a régi lakásokat, mindig is lakótelepen laktak, otthonosan nyomottan, szétterülve, csak egy kicsit kellett felugrania, hogy elérje a mennyezetet.
A nő megfordult, és befelé indult, csípője kitöltötte az egész szabad folyosórészt a pult és az asztal között, elzárva az utat. Bordó plüssnadrágja tetején, ahol feneke ugrott elő, kis verejtékfolt látszódott.
– Apád nincs itt – felelte a nő tőle szokatlan fojtott, éles hangon.
– Mikor jön? – kérdezte a fiú rossz érzéssel. Megizzadt a tenyere.
– Apád nem jön. Apád ment – válaszolta a nő még mindig háttal. Szőke, göndör haja aprókat rázkódott, krákogott, a vállát felhúzta. – Apádat már vagy két hónapja nem láttam, nem tudom, hova ment, de mindenét összepakolta, és elvitt néhány dolgot az enyémből is, nála van például a kis ezüstgyűrűm, amin virágok vannak, emlékszel rá, Jancsika, azt is elvitte, de nem bánom, emlékeztessen rám, csak ne adja valami kis ribancnak, azt ne. Akkor utánamegyek, és én nem tudom mit csinálok vele, de nem marad állva. Nem marad állva, megígérem neked…
A fiú dermedten állt, figyelt a lélegzetére, hogy ne ziháljon hangosan. Nem szabadna, hogy meglepetésként érje mindez, futott át rajta, átélte már néhányszor azóta, hogy a szülei szétmentek, hála a jó istennek. Mennyire hihetetlenül boldogok voltak, amikor apja két tömött bőrönddel bepakolt annak a vörös hajú nőnek a kocsijába, arcán mindentudó, korlátolt mosollyal, és elhajtott a ház elől, csak nyugodt, zúgó, boldog ürességet hagyott maga után. Akkor ölelkeztek először össze anyjával, mint két egyenrangú ember, pedig már magasabb volt nála tizenegy évesen. Ő lett a férfi a házban. Annyira egyszerű lett utána minden, apja nem is képzelte, milyen örömet okozott, hogy elment a vörös nővel. Azt mondta, még az ajtóból, hogy ne csimpaszkodjatok belém, meglátjátok majd, mi megy itt ki velem együtt az ajtón, nem tiszteltek és nem szerettek itt engem, nekem ebből elegem van, elmegyek oda, ahol megbecsülnek végre, a nyavalyatörés essen ebbe a büdös világba. Eszükben sem volt csimpaszkodni, rettegett, hogy meggondolja magát, és vissza akar kéretőzni, vagy nem írja alá a válási papírokat. Kár, hogy anyja nem élhetett még egy kicsivel többet a nyugalomban, csak miatta húzta ki három évvel ezelőttig, aztán feladta a küzdelmet a rákjával, ami mindenhol szétfutott már sokszor megtaposott szervezetében. Ahogy tizennyolc lett, valamit elengedett magában, és kártyavárként omlott össze.
Azóta annyiszor átélte, hogy csak fut az apja után, mi a fenének, tette fel a kérdést már annyiszor, mi a fenének fut utána, minek kapálózik, minek próbálja megtalálni az utat hozzá? Megszokta az eltűnéseit, de most valahogy érzelmes hangulatban volt, lehet, a karácsony miatt, Andi kegyetlensége miatt, hogy végre egy kis melegségbe jöhetne telítkezni, két egymáshoz tartozó emberhez, és halászlét ehet, mint egy éve, és erre megint itt áll leforrázva, egy dühös nővel, és magyarázkodnia meg vigasztalnia kell majd… Bár a nő nem tűnt olyan dühösnek.
– Beszéltünk néhány hete… vagy egy kicsivel több, de nem mondta. Nem is kérdeztem… Sajnálom… – mondta halkan a nő hátának. Az sóhajtott egy nagyobbat, és megfordult. Fényes volt a szeme, de a szája mosolyra húzódott.
– Te olyan kis kedves fiúcska vagy, mintha nem is a te gazember apád gyereke lennél, biztosan anyádra ütsz, bárcsak ismerhettem volna szegényt, de az sem bírta sokáig emellett – sorolta egy szuszra, és megfogta a fiú karját – Biztosan látod, mi történt. Hát ez – nézett lefelé. A fiú is lenézett, a most már hivatalos domborulatra, ami kifeszítette a lila póló elejét, és felhúzta, hogy látszódott alatta a puszta bőr. A köldök már kezdett kinyomódni, a sima anyagon kis fülkagylónak látszódott. A fiúnak az a kényelmetlen képzete támadt, hogy belülről hallgatózik az a kis valaki. – Meglátta ezt itt, ahogy növekedett, és egyre kevesebbet járt haza, aztán egyszer csak azt mondta, ide figyelj, ez most ugye nem komoly? Mert ezzel nekem nincsen dolgom, azt tudod? Enyém vagy nem. Ki tudja, én nem, neked kell tudni. De mindegy is, oldd meg magad. Ezt mondta.
– Ezt mondta…? – nyögte a fiú, és átvillant rajta, vajon huszonegy évvel ezelőtt is mondott-e hasonlót, vagy más szavakat használt?
– De hát kié másé lenne? – nézett rá a nő, és eleresztette a karját. Meleg tenyere volt, és édeskés, otthonos krumpli szaga, amit valami virágillat próbált elfedni. – Énnekem ő volt a mindenem, a minden reménységem, mindenem az övé volt, hogyan mondhatott ilyent? De nem hitte, vagy ha hitte is, csak ment, és pakolta tele a rongyos táskáját, és lerázta a kezemet… Ilyen az apád, lerázta a kezemet, és elment, azt is mondta, hogy csalódott bennem, de miért? Nem értem, de tud ilyesmit mondani, annyira tud vele bántani... Vitte, amit látott, de hadd vigye, csak jöjjön vissza, de nem jött. Itt hagyott ilyen súlyosan, és nem vesz fel azóta sem, hiába csörgetem. Itt látták a városban, állítólag a Kövesen ténfereg meg csapódik ide-oda, de már ezt sem hiszem el, ez elment, talán Pestre is, mert ott a sok pina, már bocsáss meg. Mit akar? Még egyet? Hány volt már neki? Énnálam senki sem szerette jobban, mellettem kellett volna maradnia. Engem itt hagy, és másokhoz megy? Majd jól megjárja, húzzák-vonják majd, de akkor már késő lesz – legyintett – Talán szaladjak utána? - sóhajtotta, és a fiúra nézett – Gyere már beljebb, Jancsika, ne álldigáljunk itt, mintha idegenek lennénk.
– Talán… nem tudom… Kellene neki vállalni, meg lehetne mondani... Van bíróság is… Meg nem tudom… DNS vizsgálat, el kell ismernie, és… fizetnie utána, nem? – hebegte a fiú, mert nem tudott mit mondani, saját csalódottsága és megszokott dühe felülírt mindent, és már nem vágyott semmi másra, mint hogy minél hamarabb eltűnjön innen. Még elmegy a lakáshoz, beszél a bérlővel és kicsit körülnéz, beszedi a pénzt, aztán visszamegy Pestre az első vonattal. Ezt meg oldják meg ők, és hagyják békén.
– Mit érdekel engem a pénze, amíg itt volt, addig sem láttam belőle sokat, inkább csak vitte – folytatta a nő, és bement a szobába. A fiú pillanatnyi habozás után követte. A nő baloldalt a tarka pléddel letakart kanapéra ült le, de ő állva maradt az ajtófélfánál. – Hiszen tudod, nem maradt meg nála, még cigarettára is tőlem kért mindig, csak kártyára meg mulatozásra nem adtam neki, én aztán nem értem, miért tűrtem ennyi ideig. Nem a pénze kell, hanem hogy nézzen rám, és mondja, te vagy az én Édeskedvesaranyos Kisjuliskám, mindig így hívott, és paskolta az arcomat meg a fenekem a gazember azzal az illatos tenyerével, olyan finom keze van, mint az irodistáknak, nem is használta sohasem dologra, azért olyan. Te mit is tanulsz, Jancsikám drága? Ülj le egy kicsit. Mivel kínálhatnálak meg? – a nő egyenes derékkal ült, a fiúra függesztve tekintetét, mélyen bele lehetett látni a dekoltázsába. Furcsa mód a kanapé előtt alig méternyire feküdt az ágy, a szoba közepén. Nem volt bevetve, a paplanon nem volt huzat, a virágos matrac kilógott a felgyűrődött lepedő alól. Az ágy lábánál egy nagy, gyűrött és foltos párna hevert. A fiú elpirult, és nem ment közelebb.
– Számítógép vezérelt munkagépek kezelését és programozását – felelte félrenézve. Zavarta a nő tekintete, és a pólóból kilátszó hús is, ami az apjához tartozott.
– Az nagyon szép… – bólintott a nő mosolyogva, és lassú mozdulattal a füle mögé tűrte szőkés haját – Látod, te leszel valaki ebben az életben, veled lehet számolni. De boldog is lesz az a lány… Mert van egy lány, ugye? Na? Vagy több is, a fene vigye a dolgotokat, ti férfiak. Na jó, tudom, te nem vagy olyan, messze esett az alma a fájától.
– Nincsen senki, nem érek rá, meg minek is nekem – felelte a fiú, és legszívesebben az öklével vágott volna oda a feltüremkedő képnek, amint Andi a vállát vonogatva ül amellett a tuskó mellett a fojtó, villódzó fényekben, és nem néz rá, csak a táncolókat figyeli, választéka hosszú heg a fejbőrén, tehetetlenül áll fölötte, arca merev elutasítás, csak a tuskó bámulja, ijesztően, és átkarolja a lány derekát, úgy, hogy a combja közé is benyúljon, neki soha nem engedte meg, eltolta a kezét, ha akár csak a melléhez is akart érni, de látja, mindenki más a pináját is fogdoshatja – Dolgozom a tanulás mellett, egy gyorsétteremben, meg takarítok is, és fordítok szakanyagokat… – rátört a légszomj, Andi másnap csak odalökte, nem gondolhattad komolyan, volt az a kis csók, és ennyi, talán már te vagy a pasim miatta, szemét kurva dög, hívta az ajtó, hátrálni kezdett - De most már megyek, Julcsika, nem zavarkolódom… Visszamegyek. Ezt itt hagyom – mutatott a horgászbotra, ami árván hevert a bejárat mellett – hátha visszajön, és akkor… ha meg nem, akkor adja oda valakinek.
Nincs már itt semmi keresnivalója.
………………
A hasában kellemesen forgolódott a töltött káposzta, amit a nő tett elé vacsorára. Három gombócot is megevett, meg fehér húst is vagy ugyanennyi darabot, pedig nem akart zabálni, de olyan jólesett. Julcsi a fagyasztóból vette elő, jobban kívánta, mint a zöldséglevest, ami frissen készült. Adott hozzá vastagon szelt fehér kenyeret meg tejfölt, és megsimogatta a fejét, miközben evett. Megnézte az arcát a tükörben. A pára elhomályosította, összehúzott szemmel vizsgálta a körvonalait. Hosszúra növesztett seszínű haja az arcába hullt, túl sokat lágyított az arcvonásain, vékony állán csak ritkásan nőtt a szőr, vézna mellkasa is csaknem szőrtelen, vonásain erőlködik az eltökéltség. Apja szagát érezte az ottfelejtett borotvahabból szivárogni. Neki persze mindene erőteljes, gondolta, még közel a hatvanhoz is sűrű barna a haja, bozontos a mellkasa, álla csillog a sűrűségtől borotválkozás után, szemében az érthetetlen, dacos önimádat és rosszízű életimádat. Ő meg csak apja kilúgozott másolata… Mit keres itt?
Édeskés szaga volt a bőrének, a nő tusfürdőjét használta. Az résnyire benyitott, miközben zuhanyozott, és kérdezte, megvan-e mindene, amire szüksége van. Csak kicsikét nyílt az ajtó, de a tükörben látta Julcsi fogvillantós mosolyát és érdeklődő, élénk tekintetét. A kádban guggolt, mégis az az érzése volt, hogy túl sokáig nézi, mit csinál, szégyellte a kiálló bordáit meg fehér bőrét, amit az anyjától örökölt. Hirtelen olyan valószínűtlennek tűnt, hogy ebben a fényevesztett fürdőkádban kuporog, nemcsak a meleg vízben, de egy idegen nő érdeklődő tekintetében fürödve. Csak nem akar tőle valamit? Nem akart visszanézni rá. Már vacsora közben is érezte, amikor beletúrt a hajába, mialatt evett, hogy akar tőle valamit…
A nő felkelt a kanapéról, és egyszerűen azt mondta, mikor kifelé hátrált: - Maradj már, csak nem doblak ki éjszakára. – Ami olyan jól hangzott, hogy nagy hirtelen kihúzta a mehetnékje majd minden lábát, és akkor még hozzátette, hogy: – Kis vacsorát is ehetnénk együtt, aztán elbeszélgetnénk még, ha már kicsit rokonok is leszünk, nem? – és erre úgy megkordult a gyomra, hogy a nő is felnevetett, meg ő is, egy pillanat alatt megszabadulva a nyomott hangulattól - Na, csak gyere ide, hadd öleljelek meg egy kicsit, nem kell komolyan venni az életet, elmúlik gyorsan, minek sírni, ha nevetni is lehet, igazam van? – mondta a nő, és rásimult a mellkasára, félig körbevette meleg, lüktető anyagával, olyan jó volt elmerülni a melegségben, hogy majdnem sírva fakadt. Úgyhogy maradt és evett, és éjszakára is maradt.
Kijött a fürdőből, félszegen tartotta maga elé a levetett ingjét, bent hagyta a szobában a táskát, amiben a pólói voltak. A nő félig háttal állt neki, fehér, áttetsző anyagú köntös volt rajta, amin átviláglott nagy fekete bugyija, és valamit matatott az ágy túlsó oldalán. Vékony kis ágy volt, inkább csak másfél személyes, és még mindig rendetlen, ami bántotta kicsit a szemét.
– Ott el tudsz aludni, a kanapén, ahogy szoktál, raktam takarót meg párnát. Pizsamát nem tudok adni, de látom, nem is kell… Jó lesz? Nem valami kényelmes, de csak nem engedhetlek ide, az ágyba… - nevetett fel fojtottan a nő, és a válla felett ránézett. A haja félig a szemébe, az arcába hullt, a félhomályban idegenül, megváltozottan feszültnek, szépnek látszott. A szeme is ki volt festve. Nem emlékezett, hogy ki lett volna festve a szeme.
– Természetesen ez jó itt nekem, ne is tessék… ne is törődj velem – igazította ki magát, mert a nő felciccegett, a vacsora alatt újból megkérte, hogy tegezze végre -, jól elleszek itt, ez még kényelmesebb is, mint a kollégiumban, ott kilátszik a rugó… meg a végébe is beleakadok… szóval jó lesz, tényleg – mormogta a fiú zavartan, félrenézve, majd szinte lábujjhegyen odaporoszkált a kanapéhoz, és leült rá. A nőnek ritmikusan mozogtak a vállai, és lassan hajladozott.
– El sem férnél a nagy hasam mellett, krémezni kell, hogy a bőr ne legyen vonalas, veszem a drága krémeket, hogy még rám tudjon nézni akárki, alig múltam harminc, és már látod… Minden este és reggel krémezem…
A nő félig felé fordult, köntöséből elől kitüremkedett a hasa. A fény tompán csillogott a feszülő bőrön, ahol a krém mázzal vonta. A nő tenyere szeretettel simogatta a felületet, erőteljes gyöngédséggel, lassú mozdulatokkal. A szétnyílt köntösből kibukkant a melle nagyobb része is, éppen csak a bimbót fedte az anyag. A fiún kényelmetlen, helytelen izgalom futott keresztül, lesütötte a szemét.
– Jaj, csak nem nézel? Nem is vettem észre, már azt hittem, lefeküdtél – kuncogott fel a nő, és a fiú megint felpillantott. – Bocsánat, hogy ilyen link vagyok, nem tudok rendesen kinézni… – mondta halkan és kedvesen a nő, és két kezével a combjához szorította a köntös két végét, de ezzel nem elfedte, inkább megerősítette a nyitottság tényét, a sejtelmes sötétségből a fény simítására előbújtak az eddig nem látott részletek is, a csillogó bőr felerősítette a férfiszemek hitetlen vággyal futtatott zománcát... – Már nem férek bele semmibe, ilyen nagy hassal, meg a melleim is, majd kifolynak mindenből… – folytatta a nő vontatottan, és már teljesen felé fordult. Meg sem próbálta összehúzni magán a köntöst, tenyerével a hasa alatt fogta – Látod? Ekkora a hasam, úgy feszül, pedig még lesz nagyobb is, nem tudom, hogy bírom ki…
Nem tudta megállni, hogy ijedt, zavart, izzó pillantása ne szegeződjön a nőre, aki átjött az ágy hozzá közelebbi oldalára, és így már egy méter sem választotta el tőle. Lágyan remegett a térde, nem tudta lecsillapítani. Ahogy a nő közeledett, tolta maga előtt a melegséget, ami hamarosan át is csapott a vállain.
– Na gyere… Gyere, fogd meg, ha akarod, már mocorog… Még nem láttál ilyen nagy hasat közelről, ugye, csórikám? Gyere, nem lesz bajod… csak tedd ide a kezed, érzed? – olyan közel lépett, hogy az ülő fiú hozzáérhetett. Tétován felemelte a kezét, a nő határozottan megfogta, és a hasára vonta, a köldöke alá. – Ott, ott van, ha ébren van… kicsit lejjebb, érezheted, ha megmozdul...
A fiú érzett valamit, de nem tudta, a remegés a nő hasából jön, vagy az ő dobpergő ritmusú szívéből, és a nő még lejjebb tolta a kezét, már fekete bugyija anyagára, ahol egy döbbenetesen éles szöggel végződött a has, és kezdődött a…
– Még egy kicsit lejjebb, ott… érzed… érzed Jancsika? – a fiú érezte, elöntötte mindenét, összehúzódott a görcsös vágytól, hogy érezhesse még jobban – Én is érzem, Jancsika – suttogta a nő, és még közelebb jött – Itt van a te otthonod, itt, ahol én várlak, meg ez itt, érzed? Hazajöttél, téged vártalak, téged vártunk, mindketten. – A nő annyira közel jött, hogy hátra kellett dőlnie egészen, míg el nem érte a kanapé hátoldalát. Fölébe magasodott, a nőiség őserejével foglalta el látómezejét, a halvány fény glóriát vont haja köré, arcából csak határozott, gyengéd szeme villant ki, és a fiú elfogadta ezt az erőt maga felett - A te véred. Vér a véredből. A mi összekeveredett, édes vérünk… – suttogta a nő még közelebb hajolva, és megtámaszkodva a kanapé hátában ráereszkedett a fiú ölére.
