Malcolm 3455C aznap reggel nem tudott belépni a tárhelyére.

Tudta, hogy a mai nap különleges lesz.

Szerette volna előszedni a mai napra kiosztott tervezési file-okat, de nem tudta. Többször odaérintette mutatóujját a szkennerhez, de a képernyőn csak a „zárva” felirat lobbant fel minduntalan. Körbenézett, de mindenki más a munkájába mélyedt. Nem érzett semmi különöset, pedig elvárható lett volna ilyenkor. Hát a mai nap az…

A kijelző sarkában kéken lüktető üzenet várta. Ki kellene nyitnia, de habozott még. Ha kinyitja, magával sodorja az ár. Ha nem nyitja ki, akkor is magával sodorja. Az ár már átcsapott felette, hiába tűnik úgy, hogy lélegzik.

Nevetséges és felesleges késlekedés. Az üzenetre mutatott. Az szétterült a képernyőn. A részleg-instruktor, Radja Bormenang kimerevített arca látszódott a háttérben, az előtérben pedig az üzenet, nagy, megnyugtatóan zöld betűkkel. Néhányszor már beszélt az instruktorral élő kapcsolatban, de most csak üzenetet küldött. Szerette nézegetni az instruktor szobáját, a furcsa, túldíszített bútorokat, a képeket a falon, a sarokban álló nagyra nőtt növényt, az érthetetlen kacatokat mindenfelé. Egyszer furcsa fények villództak mindenhol, az arcán is, miközben az egyik szubkvadráns reléről egyeztettek. Ijesztő árnyékokat rajzoltak, kimélyítették a ráncokat és élesen belevágtak a felületekbe. Időbe telt, mire azonosítani tudta. Napfény volt, csodálkozott rá. Egy, a képernyőn nem látható nyílásból jöhetett, ami a külvilágra nézett.

„Malcolm 3455C, értékes és nagyra becsült munkatársam, üdvözlöm Önt! Köszönöm áldozatos és lelkes munkáját! A részleg kiemelkedő tagja volt. Mára megfáradt, teljesítmény-koefficiense sajnálatosan 80% alá esett, az utóbbi négy heti-ciklus átlagában. A medi-kontrol elemzés szerint ez nem átmeneti visszaesés. Az a döntés született, hogy vissza kell vonultatnunk a tevékenységétől. Elégedett nyugalmat kívánok az egész Társaság nevében. Béke és boldogság legyen Önnel.”

 A légzéssel kezdődik, nehezebbé válik. A látás folyamatos korrekcióra szorul. A keze remegése, a fájdalom a térdében, a figyelem-zavarok hétköznapivá válnak. Apró kis szúrások a mellkasban, apró zavarok az emlékezet frissességében. Vékonyuló szőrszálak, akadozás a pénisz működésében, foltok és színes területek a bőrön. Elhasználódás. Megfáradás.

Felállt, és végigtekintett a részlegen. A pultoknál végig a munkatársai dolgoztak, újabbak, régiek, félig virtuális terükbe merülve. Volt, akinek a teljes teste eltűnt a színes, nyúlós holo-grafikák közt. Nem figyeltek semmi másra. Dolgoztak, ami az értelmük volt.

Néhány mélyet lélegzett, és visszaült a pultjához. Végigtekintett a fényesre kopott kvarcit lapon, körben a kivetítő apró dudorain. Csak egy képernyő működött, lágyan vibrált rajta egy újabb üzenet. Talán az utolsó. Emelkedettnek érezte a pillanatot. Nyugodt volt, és kellemesen elégedett. Megtette, amit kellett, és teljesítette az elvárásokat. Sokkal tovább, mint ahogy várta. Ahogy előre jelezték. Sokkal jobban működött, mint ahogy várták. Soha nem volt elégedetlen, soha nem vágyott ki, nem vágyott más életet, mint amit kapott.

Kicsit csodálkozott, hogy az elégedettség ilyen szinten bizsergeti. Talán ez már bölcsesség? A korral járó megvilágosodás? Ebben a néhány átmeneti percben, amikor már nem tagja a munkatársi közösségnek, de még itt van, átjárta ez az örömteli bódultság. Jutalma a jól végzett tevékenységnek? Vajon ez az öröm előre programozva várta, hogy kiszabadulhasson? Vajon mások is ugyanígy éreztek? Körbenézett, a feszülten figyelő arcokra, két csoport-társára, akik belemerültek a munkába. Kicsit sajnálta őket, és csipetnyi döbbenettel állapította meg, hogy már nem lenne képes a helyükben lenni, és nekilátni a munkájának. Mi változott? Kinyitotta az utolsó üzenetét.

„Malcolm 3455C, ha szeretne visszavonulásáról értesítést küldeni az Önnel közös szálláson élőkön kívül másnak is, kérem, itt jelezze, a pontos kód megadásával. Köszönjük fáradozását. Béke és boldogság legyen Önnel.”

Néhány üzenetet kapott csak élete során. A nők fiatalabbak voltak, még nem vonult vissza közülük senki, ahogy tudja. Egyébként is, gyorsabban felejtenek. Nem volt benne semmi különleges, hogy a periódusuk után még emlékezzenek rá. Volt néhány, aki vele maradt több perióduson át. A nevükre is alig emlékszik… Ő sem emlékszik. Csak egy-egy sóhaj, néhány hajtincs, közös zuhany, ágyrepesztő élvezet… Férfiakkal nem érintkezett, azok untatták. Persze a nők is untatták volna, ha nem kap tőlük élvezetet. Talán ha kint élt volna, nem lett volna mindenki egyforma és unalmas.

Felállt, és elindult.

Többen felálltak, miközben elhaladt mellettük, és maguk elé nézve mormogtak valamit, vagy a kezükkel intettek. Gyorsan körbeért a hír. Jól esett neki, hogy elbúcsúznak tőle, bár feleslegesnek tartotta. A csoportjában lévő két férfi nem állt fel, a hátuk mereven figyelt. Újak voltak, néhány makro-periódus óta dolgoztak csak össze, de nem ismerte őket, és nem is akarta megismerni. A kódjukat is csak megszokásból tudta.

A bejárathoz egészen közel piros kezeslábast viselő nő várta a munkarészlege előtt. Sheena 21K finoman hozzáért a felkarjához, amint elhaladt mellette. Odapillantott a szőkés, lazán hátrafogott hajú, nyílt arcú nőre. A nő egyenesen ránézett. Szemében tompa fájdalmat látott. Szeme körül elmélyültek a ráncok, észlelte a saját ürességén át is. A válla is roskadt, előre hajló. Kellemes fájdalommal villant bele, amikor melle még kemény labdaként préselődött a mellkasához. Már régóta csak beszélgettek, azt is csak étkezési szünetben. Nem fognak többet beszélgetni.

– Majd találkozunk – mondta rekedtes hangon a nő. Nem értette, mire gondol. Egy pillanatra tétovázott, hogy megálljon-e előtte. Elvette róla a tekintetét, és továbbment. Két makro-perióduson keresztül háltak együtt, de nem sikerült megismernie. Minden jó volt, csak nem sikerült megtudnia róla szinte semmit, nem értette. Továbblépett, egy egyszerűbb test mellé. Ő adta fel. Nem maradt benne hiányérzet, csak enyhe kíváncsiság és düh.

Átlépett a részleg ajtaján. Az szusszanva csukódott mögötte. Mikor volt a folyosón utoljára munkaidőben? Nem emlékezett. Talán egyszer, mikor a gyomrában szakadt el valami…

Jobbra fordult, a páros lakókörzetek felé. Ilyenkor természetesen senki sem volt a folyosón. A halványzöld falon megnyugtatóan ismétlődtek a részlegek bejáratai, egyik a másik után, a megszokott ritmusban. A központi kör-pontnál balra kellett mennie, a speciális egységek felé. Háta mögé került a másik folyosó, amelyik a lakórészlegekbe visz. Meleget érzett a hátában. Megsajdult a gerince. Valójában már mindig sajgott.

A medikális központ egészen hátul foglalt helyet, és elfoglalta a szint jó részét. Itt világos barackszín volt a fal. Világos barackszín, gondolkodott el, szórakoztató elnevezés egy színnek. Beépített tudása megmagyarázta, hogy a barack egy gyümölcs. Soha nem evett, nem is hiányzott. Tele volt a feje felesleges tudással. Talán vágynia kellett volna, hogy egyszer egyen egy barackot, de soha nem jutott az eszébe. A vágy megmaradt a kellő helyén, az ágyékában, máshova nem kellett belőle.

A Keltető, a Nevelő és a Korrigáló részlegek után, a folyosó lezárásaként nyílt a Kivezető. Kíváncsi volt, hova vezet ki. Tudta, hogy sehova sem vezet, de mégis így nevezték el. Habozás nélkül nyitott be.    

A helység kicsi volt, kopár szürke. Beléptekor halkan felbúgott egy szkenner, és előtte szinte azonnal felirat villant. „Malcolm 3455C, üdvözöljük visszavonulása alkalmából. Köszönjük áldozatkész tevékenységét, amit a Társaság érdekében kifejtett. Jó pihenést kívánunk, békét és boldogságot testének és lelkének egyaránt. Kérem, fáradjon a szemben lévő ajtón keresztül a Kivezetőbe.”

A felirat elenyészett. Barátságos felirat, gondolta elégedetten. Eszébe jutott, hogy Shee is sokat foglalkozott a lelkével. Neki azóta sem sikerült felfedeznie, hogy lenne ilyenje. Mire is kellene? Ezt nem sikerült neki elmagyaráznia, de itt is említették, tehát fontos. Már nem számít.

Átlépett az ajtón. Egy szempillantással később, hogy az becsukódott mögötte, egy érzékelhetetlenül éles fény után Malcolm 3455C finom hamuként libegve szétterült a padlón.