Éjszakai apaműszak a Heim Pál Gyermekkórház neurológiai osztályán. Hatra megyek be, felváltani Anyát, aki bevitte a fiúnkat, és napközben is vele volt. Nagy, nyikorgó ajtó vezet a C épületbe, annak a magasföldszintjén található az osztály. Az ajtón belépve elhalkul a világ, a csosszanások visszhangot vernek, víz csobog valahol, panaszos nyögdécselés hullámzik végig a kopár folyosón. Utálom a kórházakat. Tudom, hova kell menni, jobbra a második szoba lesz a miénk. Köszönök a nővérpultnál ülő fiatal, kedves arcú nőnek, visszaköszön, és tovább kever valamit erőteljes mozdulatokkal. A pulttól nem látom, mit. Megnyugszom a látványától.

A kórterem hosszúkás, két-két felhúzható vasrácsos ággyal mindkét oldalon, fém éjjeliszekrények, ahol jutott nekik hely, közepesen kényelmes székek az őrségben lévő szülőknek. Színes matricák és rajzfilm-figurás képek a falon, plüssállatok az ablakban, enyhítendő a sok fém-műszer, műanyag cső és fehér ágynemű szigorúságát. A kórtermek között elnyúló üvegablakok, át lehetett látni az összes termen. Vegyszerszagú, fülledt meleg. A fiam a jobb oldalon fekszik, az ablak mellett, természetesen leeresztett vasrácsokkal. Tízévesen Hófehérkének tűnik Morgó ágyában. Piros, felcsúszott alvós rövidnadrágjából majdnem kicsúszik a bögyörője. Vigyorgok. Már a lábszára is szőrösödik. Meg kell szokni a látványt.

A hátát felpolcolva, félig ülő helyzetben heverészik, és egy könyvbe mélyed, de úgy látom, inkább csak kókadozik a melegben. Nem látszik rajta nyugtalanság. Szerencsés természet, minden helyzethez természetesen, derűs nyugalommal alkalmazkodik. Tőlem örökölte, hogy lázadozás nélkül elfogadja, amin nem változtathat, és higgadtan elemezze a helyzeteket. Az anyjától meg a jóságát és az őszinteségét. Nagyon jó mixtúra lett, ezt minden alkalommal hitetlenkedve állapítom meg, mintha a lelkem mélyén nem bíztam volna abban, hogy ez sikeredik belőlünk. Ha fordítva örökölte volna a tulajdonságokat… Belegondolni sem merek.

Anya a szorosan mellé tolt széken ül, és egy pletykamagazint tanulmányoz, láthatóan figyelem nélkül. Mikor belépek, mind a ketten lecsapják térdükre az olvasnivalót.  – Szia, apa… – suttogja a fiam vigyorogva, Anya pedig a szája elé teszi a mutatóujját, mikor nagy lélegzettel üdvözölni akarom őket. A hozzám közelebbi ágy felé mutat, ahol egy kisfiú fekszik magzati pózban, térdét magasan felhúzva, és két kezét a fejére szorítva. Nem mozdul, bizonyára alszik. Mellette negyvenes, kopaszodó férfi ül, pólóban és szürke melegítőalsóban. Láthatóan készült. Én nem hoztam váltóruhát, röpke kényelmetlen érzés fog el. Csak becsapás az ittlétem, nem vagyok idevaló. Nem tudom megfelelően ellátni a feladataimat, hiszen most sem készültem fel rendesen. A válás óta gyakran fog el ez az érzés. Igazából már előtte is.

Biccentek a férfi felé, az félrehúzódik kicsit, hogy elférjek mellette. Az állán vöröslő seb, veszélyesnek tűnhetne tőle, ha nem lenne olyan békés és fáradt a tekintete. Csak ez a két ágy foglalt, a túloldali kettő nem. Átvergődöm rajta. Anya félrehúzódik, hogy odaférhessek a fiamhoz. Mindkettejüket megpuszilom. Kényelmesen levezényeljük az őrségváltást, megkapom a tudnivalók listáját, és a saját holmimmal pakolom tele az éjjeliszekrény alsó polcát. Könyv, szendvics, innivaló, magyarkártya, telefon. Megígérem, hogy ha bármi történik, azonnal telefonálok. Megígérem, ha semmi sincs, akkor is telefonálok. Nyolcszor nyugtatom meg Anyát, hogy minden rendben lesz. Láthatóan feszült, próbálja visszafogni magát, de nem sikerül, hadarva és nagy lélegzetvételekkel beszél. Régebben megöleltem, és megsimogattam a hátát ilyenkor, most ez már nem helyénvaló. Gyengéden tuszkoljuk, hogy induljon már, láthatóan kényelmetlenül érzi magát, hogy itt hagy minket. Mindig azon aggódik, hogy nem elég jó anya, hogy nem tökéletesen végzi a kötelességeit, amik az anyasággal összefüggnek. Szerintem meg néha túlzásba viszi. Végre sikerül kitessékelnünk, elköszön a férfitól, lelkesen integet, gyengéd pillantást vet az ágyban alvó másik fiúra is, és kihátrál.

Ha minden rendben, csak ezt az éjszakát kell bent töltenünk. Tesiórán, szekrényugrás közben beakadt a fiam lába, és szerencsétlenül esett, egyenesen a fejére. Velem is megesett nem egyszer. Nem éreztem a ritmust. Fájt a feje, kicsit kóválygott, de hála istennek nem volt hányingere. Az anyja azért behozta az ügyeletre. Végül egy éjszakára benntartották, megfigyelésre. Jobb így, ez ilyen világ. Aggodalmaskodóbb. Nézem az arcát, a szemét, nem látok rajta semmi különöset. Nem lesz baj, csak rutineljárás. Itt maradunk, hogy ne is legyen baj.

Halk hangon elmondja, hogy mi történt, érzékletesen és részletesen. Lelkesen. Lesz miről mesélni az osztálytársaknak. A szomszéd ágyon mozogni kezd a kisfiú. A férfi, az apja, mint megtudtam, fölé hajol. A kisfiú felnyög, nyújtózkodik, kétszer megüti az öklével a saját fejét, csak úgy csattan. Az apja szelíden lefogja, de egyre jobban mocorog, rugdal, hánykolódik. A szájából újabb nyögések, majd egy hátborzongató, állatias nyüszítés tör fel. Mint egy horrorfilmben. Döbbenten a fiamra nézek.

Zavartan mosolyog, és finoman megvonja a vállát. Láthatóan nem újdonság neki, ami történik. A férfi halkan beszél a fiához, nyugtatgatja. Nagyon rossz álom lehetett, amiből ilyen az ébredés. De nem álom, és nincs ébredés. A kisfiú hangosan felkiált, artikulátlan hangon, aztán ritmikusan ismételni kezd egy hangsort, amit nem tudok megfejteni. Feltámaszkodik, és vadul körülnéz. Megborzongok az arckifejezésétől. Ádáz, ez jut az eszembe, mint egy sarokba szorított kis állaté, amit egy hegyes bottal bökdösnek, és keresi, hogyan ugorhatna a torkodnak. Orrnyerge mély ráncokba húzódik, görcsös árkok szabdalják a szeme és a szája környékét, kilátszanak hegyes fogai. Felül hiányzik két foga, ettől még ijesztőbb. Suta mozdulattal előreveti magát, egyenesen a vasrácsoknak. Nagyot csattan a feje, a szívem is kihagy. Önkéntelenül hátrébb húzódom.

Az apja felkapja, és a karjába veszi. Nem is látszódott, hogy mekkora, az ágyon fekve. Akkora, mint a fiam, döbbenek meg, vagy még nagyobb. A fejét hátrafeszíti, tolja el magát, és siránkozó hangon ismételgeti az előbbi néhány hangot, amit nem tudok megfejteni, majd erősen megüti az apja fejét. Az odaszorítja az arcát a fiához, behunyja a szemét, de nem tesz semmit, hogy megakadályozza a további ütéseket. Még kettőt kap, aztán a fiú mintha kicsit megnyugodna.

Félszegen hallgatunk a fiammal, mintha olyasminek lettünk volna a szemtanúi, ami nem tartozik ránk. Próbálunk tovább beszélgetni, de nehezen megy.

A férfi lágyan beszél a fiához. Ellazulnak az arcizmai. Visszafekteti az ágyra. A derekánál matat. Pelenka van rajta, döbbenek meg, és szégyenlősen elkapom a tekintetem. A férfi lecseréli, a fiú aránylag nyugodtan tűri, csak néha csap oda a kezére, és közben halkan morog és szuszog. Ha nem tudnám, hogy igazából teszi, azt hinném, csak viccel, csak megjátssza magát. Csak hülyéskedik. Ilyen hangokat nem bocsát ki egy ekkora fiú magából, csak akkor, ha hülyéskedik, gondolnám.

A pelenkázás után a férfi elővesz egy nagy műanyag palackot. Aggodalmasan a fiára néz, aki meredten egy pontot néz az ablakon, aztán az ajtóhoz megy, és kiszól a nővérnek. Megkéri, hogy melegítse meg a palack tartalmát.

Amikor a nővér visszajön, felrázza a benne lévő sűrű fehér folyadékot, egy nagyméretű cumit tesz rá, és itatni kezdi a fiát. A fiú minket néz, miközben iszik. Az apja egy papírtörlőt tart a szájához, minden rázkódós, nehézkes nyelésnél csorog ki belőle a folyadék, azt itatja fel. Többször félrenyel, köhög, prüszköl, meg kell nyugtatni, hogy folytassa a táplálkozást. Így is csak a felét issza meg, a többit eltolja magától, kapálózik. A fiamat nézi, miközben az olvas. A fiam többször felnéz, a szemével jelez valamit nekem, amiről nem tudom, mi az. A szemöldököm felhúzva kérdem tőle, mi az, de csak finoman megrázza fejét, nem érdekes. Ő már túl van a vacsorán, a kenőmájasos kenyerét én ettem meg, ő meg az én házi készítésű majonézes-sonkás szendvicseimet. Így is terveztem, és örülök az étvágyának. Néhányszor megkérdezem, hogy nem érez-e hányingert, türelmesen válaszolgat, hogy semmit, aztán már nem nyaggatom tovább ezzel.

Azt etetés után a másik fiú odamászik a két ágyat elválasztó vasrácshoz, és nehézkesen felkapaszkodik. A lába mindig kicsúszik, egyre ingerültebben morog, az apja segít neki. Mikor sikerül megtámaszkodnia, az egyik kezével átnyúl, a fiam felé. Éppen egy képeskönyvet lapozgat, versenyautósat. Őszintén csodálom érte, de nem húzódik el, hanem felé mutatja a könyvet. Beszélni kezd hozzá, magyarázza az egyes autók tulajdonságait. A hangjában nincs semmi kényszeredettség. Nincs benne előítélet.

A fiúnak megroggyan a támaszkodó keze, és állával ráesik a vasrács tetejére. Nagyot csattan az álkapcsa. Ijedten felugrok, de nem történik semmi, nem jajdul fel, csak eltökélten igyekszik megint visszakapaszkodni. Mi lenne, ha ideülne, kérdi a fiam, mint délután? Bizonytalan vagyok, hogy ez mennyire jó ötlet, de a fiú apja már a hóna alá nyúl, és átteszi a fiam mellé. Átrakja, és elegyengeti a háta mögött a párnáját, amin színes lovak vágtáznak kék ég előtt. Minden megszokottan zajlik. Gergő úgy szereti a gyerekeket, mondja az apja, megnyugtatják őt. A gyerekekkel jól elvan, sose bántja őket… Kár, hogy nem járhat már közéjük, pedig jó volt ott neki… Elhallgat.

Gergő vigyorog, mélyfényű szeme a fiam és a könyv között cikázik. Mocorog, hátrafeszíti a fejét és előre az állát, a kezével élénken csapdossa maga mellett az ágyat. A képekre mutogat, élvezettel morog, a fiam visszahümmög, úgy néz ki, mintha értenék egymást. Gügyögő hangokat ad ki, aztán egy idő után átkarolja a fiam felkarját, és a vállára hajtja a fejét. Nyugtalan vagyok, néhány semmitmondó témáról beszélgetek az apjával, a kórházról, az időjárásról, de állandóan rájuk pillantok.

Nagyjából húsz perc után végére érnek a könyvnek. Gergőnek be van csukva a szeme, és egyenletesen lélegzik, a fiam is elbágyadt már. Félszegen rám mosolyog, és a karjába kapaszkodva alvó fiúra néz. Én az apára nézek, aki görnyedten ül a székében, és egy füzetet olvas, amiben kézzel írt szöveg van. Felnéz, feláll, átviszem az ágyába, mondja, köszönöm, hogy olvastál neki, mondja a fiamnak. Bárcsak lenne egy ilyen nagyfiú testvére. Miközben megpróbálja lefejteni a fia kezét, az felébred. Nem akar menni, szorítja arcát a fiam vállához, kétségbeesetten fújtat és acsarkodik. Az apja finoman, aztán erősebben húzza. Az egész csoport együtt rángatózik, Gergő lassan enged, vadul morog. A fiam igyekszik segíteni, ő is kap egy ütést az arcáea. Elvörösödik, de nem szól semmit, csak félszegen mosolyog. Nem nyúl az arcához, hogy megdörzsölje. Odaülök mellé. Át szeretném karolni, de nem akarom azt mutatni a férfinak, hogy meg akarom védeni a fiától, úgyhogy csak sután a vállára teszem a kezem. Aztán megölelem mégis, mit érdekel bárki más. Adok neki jóéjt puszit, kilenc óra lehet, fáradtnak néz ki. Izgalmas napja volt. Lassan a másik ágyban is lecsendesednek. Leülök a helyemre. Olvasok, és figyelem a fiam álmát.    

Éjszaka többször kimegyek sétálni a folyosóra meg az előkertbe. Szép az idő, a kertben el lehet felejteni, hogy hol vagyok. Intim és békés. A férfi halálosan fáradt lehet, ültében alszik a gyenge, folyosóról beszűrődő fényben. Próbálok nem hozzáérni, ahogy jövök-megyek. Egyik alkalommal, mikor jövök visszafelé, ő is kint van. Az ajtóban áll, fél szemmel állandóan befelé figyel. A hátát ropogtatja. Hülyeség, hogy nem használhatjuk az üres ágyakat, mondom neki. Jó ez így, válaszolja, majd eltelik az idő. Kérdem, mikor váltják fel, azt mondja, majd három nap múlva hazamennek, akkor kipiheni magát. Halkan beszél, suttogva. Kicsit hallgatunk, aztán nem tudom megállni. Megkérdem, mi történt. Ezért nem haragudhat. Szülők vagyunk, egy kórházban. Társak.

Gergő tizenkét éves, kezdi. Tizenkettő, kérdezek vissza megrökönyödve, aztán gyorsan elhallgatok. A férfi folytatja: tizenkettő lesz. Tíz éves koráig semmi baja sem volt, egyszer-kétszer influenzás volt, egyszer kificamította a kisujját, de semmi más baja nem volt. Állandóan mozgott, focizni járt, atletizált, versenyekre járt. Jó tanuló volt, majdnem kitűnő. Mindenki szerette, mert kedves volt, segítőkész, érdeklődő. Segített otthon, és gondozta a kishúgát is, állandóan játszott vele, pedig hat évvel idősebb nála. Ő vitte az óvodába, utána ment az iskolába. Kertvárosban laktunk, lehetett őket egyedül elengedni. Minden jó volt. De lehet, hogy minden szépnek tűnik, ennyi idő múlva, és nem is volt ilyen szép? Lehet, de erre emlékszem, és ezt látom, ha ránézek. Azt a Gergőt, akivel horgászni mentünk, és már ügyesebben szedte ki a halat, mint én. Azt, aki egyszer azt mondta nekem, ha egyszer felnő, tizenegy fiút akar, hogy kiadjanak egy focicsapatot, de lány is lehet benne, ha elég ügyes…

Azután egy nap, folytatja a férfi, és finoman megdörzsöli a sebet az állán, nem néz rám, egyre csak befelé figyel, valami csütörtök volt, még iskolaidőben, tavasszal, május nyolcadika volt, két éve, Gergő a vacsora előtt arra panaszkodott, hogy egész nap fájt a feje, rosszul érezte magát, edzésen alig találta el a labdát. Volt már ilyen, mondtam neki, meg hogy hagyja a fenébe, ne törődjön vele, katonadolog, csak egy kis megfázás lehet, vagy még az sem. Fáradtság, front. Semmi különös nem lehet. Ezeket mondtam neki. Mit kellett volna tennem? Szoktam kérdezni magamtól, mit kellett volna tennem? Ha akkor azonnal teszek valamit, kérdeztem később, mi lett volna? Talán, mondta az orvos, talán lehetett volna tenni valamit, órák is számíthatnak ilyenkor, de egyáltalán nem biztos, tette hozzá mentegetve engem, valószínűbb, hogy semmi sem tehetett volna… Sokszor eszembe jut. Hányszor álmodoztam arról, hogy visszamegyek az időben, és kézen fogom még vacsora előtt, és berohanunk a legközelebbi kórházba! Vagy még edzés előtt, vagy még aznap reggel…

Nem múlt a fejfájása, a vacsoránál maga elé meredt, aztán felpattant, és járkálni kezdett az asztal mellett. Az anyja rászólt, hogy üljön már le, nem illik felugrálni vacsora közben. Nem felelt, nem is nézett ránk. Én is morogtam rá egyet. Nem állt meg, járkált. Aztán megbotlott, és nekiment a konyhapultnak. Leverte a sótartót. Kinyújtotta a karját, hogy megtapogassa, ami előtte van, aztán a szeméhez nyúlt. Nem szól semmit, olyan fegyelmezett volt mindig… Aztán megütötte a fejét a tenyerével. Egyszer, kétszer, egyre erősebben. Odaugrottam, és lefogtam a kezét. Forró volt a bőre, rettenetesen forró, egész testében remegett. Összerogyott. Elkaptam, a padlóra fektettem. Rángott a karja, mintha cibálná valami. Rám nézett, sötét üreg volt a szeme, és csak iszonyú rettegést volt benne. Eltátotta a száját és kétségbeesetten kipréselt néhány szót, aztán kifordult a szeme, és elernyedt. Elvesztette az eszméletét.

A férfi nyugodt hangon mesél, mint az óra ketyegése, úgy hullnak ki szájából a szavak. Hívtuk a mentőket, és hűtőfürdőbe tettük, amíg megérkeztek, ahogy mondták. Ide hozták, ebbe a kórházba. Rögtön bevitték, és sokáig vizsgálták. Agyhártyagyulladást állapítottak meg nála. Két napig kómában feküdt, és amikor feléledt, már más volt. Nem tudott beszélni, nem tudott enni, mozogni is alig. Nem ismert meg minket, nem láttunk rajta mást, csak a fájdalmat meg a dühöt. Elfelejtett beszélni, és azóta sem tud. Nem tud járni. Szétszaggatta az agyát a betegség, és… nem biztatnak, hogy valaha is sokkal jobban lesz. Állandóan mellette kell lenni, mert egyik pillanatról a másikra kitörhet rajta egy dühroham, és összetöri magát, vagy bármi mást a közelében. Nem tudja, hogyan kell enni, nem képes ráhangolódni a rágásra és nyelésre, sokáig csövön keresztül kellett táplálni, az orrán át volt bevezetve a cső, de most már sokkal jobb, a folyadékkal elboldogul. Szereti, ha beszélnek hozzá, de elég egy szó, ami nem tetszik neki, vagy egy mozdulat, és nekünk támad. Mi lehet a lelkében, hogyan tudja ezt elviselni? Néha azt hiszem, hogy legbelül mindent ért, de nem tud kitörni a felszínre, csak a dühe jut ki… Hiszek benne, hogy ki fog belőle keveredni. Az anyja már kevésbé. Otthon maradt a kicsivel, és… Negyedévente bent vagyunk egy hetet, segítenek, amennyire tudnak, legutóbb adtak egy szert, és attól könnyebben tud nyelni… A férfi hangja elhalkul.

Hogy bírja, kérdezem, minden nap, hogy tudja… Nem fejezem be a mondatot, mert nem lehet mivel befejezni. Csak olyasmivel lehetne befejezni, amit még én sem tudnék kimondani. A férfi néz befelé a szobába, az ajtó keretét fogja. Jó idő múlva szólal csak meg.

A legutolsó értelmes mondata, amit a száján kiejtett, mielőtt elvesztette volna az eszméletét, mondja a férfi, már alig hallgató hangon, egyre csak befelé nézve a szobába, a legutolsó mondata, amit hallottam tőle, az volt: segíts, apa…