E.

Zoé csodálatos nő. Alig hiszem el, hogy hajlandó velem foglalkozni, hogy hajlandó velem szabadelvű szexuális játékokba bonyolódni.

Hogy hajlandó engem szeretni, amennyire tud, és én szerethetem őt, amennyire engedi.

Zoé tökéletesen független nő. Az a kényelmetlen érzés szorítja a gyomrom, amikor vele vagyok, hogy ottlétem csupán az ő csodálnivaló engedékenységének következménye: ha nem lennék itt, az sem lenne rá semmilyen észlelhető hatással. Ez a (megjátszott...?) közömbössége nem sértő a számomra. Úgy hiszem, nincsen senki a világon, akire ő jobban vágyna, mint az a valaki őrá, és ez eleve meghatározza a dolgokhoz való viszonyát.

Zoé szereti kemény nőnek beállítani magát. Ez kiválóan sikerül neki, és most, hogy hajlamos vagyok úgy tekinteni magamra, mint aki valamennyire már ismeri őt, egyre jobban el is hiszem ezt neki. Ő tényleg kemény.

Nem azt mondom, hogy nincsenek érzelmei, mert igenis vannak. Azt sem vagyok hajlandó elhinni, hogy nincsen a Földnek izzó vasmagja, csak mert még nem láttam előbújni a föld alól: jól van ez így, addig jó, amíg nem látom. Ha érzelmei szabadon süvöltenének, mint a megbokrosodott ménes, befurakodnának minden szabadon hagyott résbe, mint a fagyos északi szél, és hasonló lenne a hatásuk is. Nem szabad semmilyen rést szabadon hagyni, ha erre vigyázok, sok örömöm telhet benne.

Érzelmeit én állhatatos és jól definiált folyamatoknak képzelem, amik mélyen benne folynak, kikövezett partok közt. Ami kívül látszik, az csak olyan széljárás, ami bármely percben megfordulhat, és másfelé kezd el fájni. Vagyis fújni.

Ronda dolog ez nála. Egyszerű lenne követ szórni rá és elátkozni, ha nem tudna ANNYIRA szeretni, amikor úgy látom, hogy szeret. De hát tud annyira szeretni. Mióta vele vagyok (mióta elfogad engem a közelében), azóta tudom, hogy mi a szerelem.

Rágondolok, és ő rám gondol. Nyúlok a telefon után, és az hirtelen megcsörren. Csak a hangomat akarja hallani, ahogy azt mondom: kedves, és néhány forró szót, felelőtlen ígéretet, imádatom visszafogott buborékjait.

Meglesem őt, ahogy üzleti partnerekkel vacsorázik az üvegfalú Savoyai Lajos kirakatában. Feszit vöröses, lágy selyemruhájában, aminek struktúráját csak egy árnyalat választja el a kihívótól (úgy használja a testét, mint én a festékeimet: mindig azt a formáját húzza elő, ami a cél elérésében a leghatásosabb)(nálam a zárkózott, intelligens és érzéki üzletasszony jön be, aki imád kefélni, de nem hajlandó még ezért sem lekésni egy fontosnak ígérkező prezentációt). Bámulom, és a sóvárgás úgy feszít, hogy szememmel a mosdóba parancsolom, hogy egy pillanatra megízlelhessem, tökéletesre húzott szája helyett máshol.

És ő is megles engem: van úgy, hogy szembejön, amikor este vagy még később hazafelé sétálunk egy buliról, a vállával meglök a tömegben, ahogy elhalad mellettem, mögöttünk hallom cipője koppanásait. Nem félek tőle, csak játszik. Egy időre tervezünk színházlátogatást, ő sem fél tőlem (a legtöbbet kockáztathatom valami balul sikerült megnyilvánulással: őt), nézem a tarkóját, összefutunk a mosdó előtt egy kézszorításra, egymás mellé szól a jegyünk, és a karunk néha összeér, de fejünk nem fordul egymás felé.

Szeret engem. Az ajtóban a nyakamba ugrik, szorít, hogy alig kapok levegőt, el sem akar engedni, és olyan őszinte rajongást olvasok ki a tekintetéből, hogy ilyenkor elhallgat bennem a bizonytalanság.

Igaz, máskor meg alig ismer meg. Csak a hátát fordítja felém, és fintorog.

 

Fekszünk az ágyban, egymás felé fordulva, tenyerünkön támasztjuk a fejünket, és komolyan vizsgálgatjuk a másikat. Simogatom a szememmel, az orra böködi a köztünk lévő teret, leszállópálya a tekintetemnek. Élesek a vonásai, még egy ilyen ellágyult pillanatban is maszkba rendeződve fedik az arcát, meggyőztem magam, hogy én alájuk látok. Nem csalódtam még benne, miért várom mégis a bekövetkeztét? (Nem hiszem el, hogy engem... bla, bla, bla.)

Mintha két külön sziget lennénk egy sima tengeren, a könnyű alkonyban nyugodtan fekszünk egymás mellett, csak a nap húz törékeny hidat közénk lemenőben. A pálmák bágyadtan bólogatnak, ki tudja, miért, hisz szellő sem rebben, hosszú hullámok löbbölik zátonyaimat, a nappal a kapcsolat is tovatűnik. A két sziget sötétbe borul, és magában vár valami hajó törésére.

Kinyújtom felé a kezem, ő belécsúszik, összekulcsolódunk. Meleg és verítékes a tenyere. Nekem is hevesen párolognak bőrömön maradt nedvei.

– Nem akarsz elhagyni engem? – kérdem. Az írisze egy kicsit megmoccan, nyújtózkodik, átmegy rajta a fény, de az arca mozdulatlan marad. Finoman megrázza a fejét, csillogóan fekete haja a szeme elé tolakszik. Ott hagyja.

– És őt sem akarod otthagyni – mondom. Lehunyja a szemét, talán már túl sokat elmondott nekem, úgy rázza meg most a fejét. Várom, hogy ő is feltegyen valami kérdést, de nem teszi fel. Hálás vagyok érte. Így akár úgy is tűnhet, hogy egyedül ő akadályozza szerelmünk virágba borulását.

– Szeretlek – közlöm vele, hiszen olyan egyszerű így szeretni. Kikulcsolódik az ujjaim közül, és háttal fordul nekem. A nyaka világít a gyenge fényben, a válla kontúrja élesen mar a szoba hátterébe. Odagurulok és hozzásimulok, ahogy a feleségemet is szoktam dédelgetni.

 

 

F.

Iza végtelenül divatos. Iza maga a divat. Iza néha úgy érzi, hogy ő csinálja a divatot, de ez egy kicsit már túlzás. Az ő életét megfelelően illusztrált és divatos tartalmú magazinok nézegetése, kirakatok kóstolgatása, választott szépségszalonok, szoláriumok, hajszobrászatok, manikűrösök, kozmetikusok, biofogyasztó központok, masszázsszalonok, tornatermek rendszeres látogatása, öltözőfülkékben való izgatott ruhasusogás teszi ki. Valamint fellépések, fotózások, záróbulik, váltott depressziók, celluitisz-hisztéria, bulémiás rohamok, vérvizsgálatok, szarkalábak, reggeli frászok, esti jelenetek a tükör előtt. Valahol találok magamnak is egy csöppnyi helyet, és ezzel tökéletesen körül is írtam őt. Mégis szeretem.

Nagy, terebélyes türelem kell ahhoz, hogy túléljek egy vásárlási túrát vele. Ha nem a kifutón való billegés lenne választott hivatása, akkor lehulló lepelként tudnám elképzelni egy elegáns áruház előterében, de lehetne szabász-kréta is valahol Párizsban, egy közepesen tehetséges tervező kezében. Más vágy nem lengi körül, mint hogy állandóan érintkezhessen imádott ruháival.

Egy vásárlás nála stratégiai téma. Tervezgetést, számbavételt igényel, hosszas csevelyeket barátnőkkel és ellenségekkel, akiknek a véleményére azért mégis számít. Nekem kell vezetnem és cipekednem, valamint elhaló, rajongó sóhajokat hallatnom. Ennyi a szerepem, és ebben kielégítően jó vagyok. Részben fizetnem is nekem kell, de mivel ő sokkal jobban keres, mint én, ez kevésbé jellemző. A pénztárcám a privát szférámban marad, pedig szívesen rákölteném mindenemet. Neki vásárolni ruhákat hasonlatos Michelangelo festészetéhez, és az eredmény is hasonlóan pompás, fenséges és nagystílű.

Csak a körutakat kell túlélni. De én túlélem, mint ahogy azt is túlélem, amikor beszélgetnem kell vele. Ez vele jár. Végig bírom a bulikat is, ahova elvisz, és diétás kólát is iszom a kedvéért, és azt is tűröm, amikor kedvenc öltönyeimet kritizálja, és fekete selyeminget is felveszek a kedvéért, bármennyire utálom magamon még az érzését is. Helyeselek neki, amikor a konkurenseit pocskondiázza, különböző otromba szavakat találok ki mások fenekére vagy hasára, és különböző pompás kifejezéseket (amik természetesen szívemből jönnek) az ő testének leírására. Nem nevetem ki, amikor a butaságait ismételgeti, és nem oktatom ki mások előtt, magunk között is csak kevésszer, mert azt nehezen tűri.

Bármit eltűrök, csak hogy a társaságában mutatkozhassak.

Csak hogy megjelenhessek mellette, hogy fogadhassam a felé irányuló hódolat apró maradék-rezgéseit, forgolódhassak az irigykedő tekintetekben. Mellette irigyeltté váltam, szépsége glóriaként ragyog az én fejem felett is, megszépít, férfiassá tesz, ellenségeket szerez nekem, aminek nagyon örülök.

Az életünk legszebb, legbensőségesebb része mások előtt zajlik. Magunk között csak ezt az időszakot készítjük elő.

 

Előttem megy, mozgásán nem látszik a több órás bemutató fáradtsága, mozgásán a test megunhatatlan hivalkodása látszik csak, sejtem, hogy van benne némi ajzószer is, mert a gesztusai túl nagyok és színpadiasak. Ennek a ruhának, amit visel, nincsen háta, annyira nincsen, hogy pompás őz-fenekének induló mélyedését is bemutatja a szájtáti közönségnek (hogy ítélhetném el őket, amikor én is csak egyikük vagyok, alig több, de biztosan nem más), én is ezért megyek a háta mögött, nem félreértelmezhető szerénységből vagy túlzott udvariasságból, hanem mert imádom a hátát és a fenekét bámulni.

Azt is imádom nézni, amikor öltözködik, amikor a semleges, sudár test elfedődik rejtélyt és kalandot sugárzó holmikkal, ahogy mágikus kéjjel vonja be magát a szövetek takarásába, halk sercegéssel vonul végig tökéletes teste porcikáin az anyag, önálló élettel kígyóznak rajta a topok és hosszú szoknyák, erotikusan harapnak a minik, és az estéji ruháinak nincsen háta. A hátát tényleg meg kell mutatnia mindenkinek. Igaza van ebben is.

Legszívesebben én mutogatnám végig vakító, árnyas szőkeségét, végigvezetném a korzón, mint egy telivért, néha megpaskolnám, tulajdonosi büszkeséggel, ő az én büszkeségem, mindenem… Persze a valóságban ő vezet engem pórázon. Én vagyok az ő kutyuskája, ahogy nevez, amit annyira utálok, hogy élni sem tudok nélküle.

Hátrafordul kecsesen, felém nyújtja a kezét, alig merem megragadni ujjait, törékenyek, semmire valók, nézni kell őket és gyűrűvel övezni. Tökéletesen hasznosak.

– Nem tudom… Nem tudom, hogy eljön-e, vagy nem jön el… – suttogja elragadtatott hangon, de nem neheztelhetek rá, mert rólam is szokott ilyen hangsúllyal beszélni, mondják – de azt ígérték… – valahova elnéz a fejem felett, magasabb is kicsit, mint én, a révedésből rezzenve tér vissza hozzám –  azt ígérték, hogy itt lesz... Munka van itt, érzem, valami igazán klassz, dögös, kurvajó munka, itt érzem a levegőben... – ideges mozdulatot tesz a kezével, elég mesterkélt, de egy ilyen nőtől bármi elfogadható – Állítólag csak egy napra… Szia Michel! Édesem, de jól nézel ki! Angéla hogy van? Nem hoztad magaddal, te kis ravasz… Mondd csak, benne vagy már a Lacoste melóban? Teljesen jól néz ki, minden szupi, gigajó, de tényleg, csak az a liba ne takarná el a lényeget… Viccelsz? Ez baromi jó! Hol szerezted? Párizsban? Merrefelé van az…? … Ezért ugrott ide át New Yorkból egyenesen, egy film miatt, ha ma nem találkozom vele, akkor soha... Gyere már ide, Katám, gyere ide, itt van? Láttad már? – sodródunk ide-oda, nyugtalanul tekintget körbe, kioszt néhány szende, néhány magabiztos, és bizony kettő darab kihívó mosolyt is, de nem neheztelhetek rá, a munkájához tartozik, hogy néha le kell feküdnie fotósokkal, producerekkel vagy ügynökségi emberekkel, meg kell ezt értenem, és meg is értem. Nem sajátíthatom ki, ő sokak bálványa, megközelíthetetlensége viszont csak korlátolt, lám, én is bekerültem a pikszisbe, és ott is maradtam. Nem is értem, hogyan jutottam ilyen közel hozzá. Lehet, hogy csak üdítő kivételnek tartott, hiszen semmilyen befolyással nem lehetek a karrierjére, minek tett volna velem kivételt, ha nem azért… Aztán csak ott ragadtam mellette. Számára is csodálatosan rejtélyes, gondolom, hogy így megkedvelt.

– Maradjak melletted, vagy...? – kérdem szolgálatkészen, de unottan.

– Nem, Ugribundi (bizony, ez vagyok én...), nyugodtan menj haza. – A feje forog, édes fru-fruja libeg a homloka előtt – Vagy ha akarsz, még nézz körül… olyan sok itt az érdekes… – halk sóhajjal ellibben mellőlem, kedvesen megpaskolja az arcomat, de már nem rám néz. Odaharapnék kedvem szerint a hüvelykujja alatti párnás részbe. Nagyot sikoltana, és vér eredne a fognyomomon.

Körbenézek, és hazaindulok. Lejárt az audiencia.

 

G.

Megcsókolom, ahogy ajtót nyit. Éva először csak résnyire nyitja, kikukucskál, hogy a saját szemével is meggyőződhessen, én vagyok az valóban, aki bekopogott és beszólt. Átfogja arcomat a tenyerével, megdédelget és megcsókol, évtizedes rituálénk szerint. Még mindig ugyanaz a bensőséges melegséget érzem. A jó dolgok nehezen halványulnak.

Vacsora vár, sült csirke petrezselymes krumplival, friss tejfölös uborkasaláta, tetején csillag alakú paprika és borsdíszítés. Gyorsan leülünk az asztalhoz, már farkaséhes vagyok, beszélgetünk, hogy milyen volt a nap, egy újabb átlagos nap, amiről mégis tudunk csevegni, milyen volt neki az irodában, ki volt utálatos és ki lett szerelmes, hol ebédeltem és mikor készül el a legújabb ciklámenes tájképem, amit már elég nagyon unok. Csak nekem fontos dolgok, és neki, senki másnak. Körülölel bennünket ez a lényegtelen dolgokból szőtt kötelék.

Az asztalon nem ég gyertya, a világítás nem sejtelmes, és én nem vittem neki rózsát. Régen állítottam be ajándékkal, mégis minden vacsoránkban van valami ünnepi, egyedi és kellemesen meghitt. A kés és villa halk koccanásai a tányéron, egy finom mosolya, klasszikus zene szól a szobából, a nyakában gyöngysor, sohasem otthonkában vagy szabadidőruhában vár, hanem szépen felöltözve, blúzban, finom, térdig érő szoknyában, édes kötényt köt, amikor a piszkolódástól tart. Az ötvenes évek Amerikája, sikkes, alázatos eleganciája árad belőle. A leggyönyörűbb érettség korát érte el, a nyakán hamvas árkokat vet a bőre, a szája szélén és a szeme kerületén mélyülnek a ráncok, de a mozdulatai lesimultak, határozottak lettek, lelassult mozgásában van valami selymesség, és a szeme izgatottan tud fényleni, és tömött barna haja még mindig frissen hullik a homlokába.

A villát a szájához emeli, finoman belehelyezi a falatot, apró rágásokkal eszik, figyeli, hogy mit mondok. Annyira tud csak engem figyelni, csak velem lenni, a világ kellős közepének érzem magam, ha vele vagyok. Kicsit idősebb nálam, hét évvel, meg még valamennyivel, de róla nem lehet megmondani, hogy hány éves. Ha együtt látnak minket, fel sem merül senkiben, hogy korban nem illenénk össze. Rá tényleg igaz, hogy annyi éves vagy, amennyinek érzed magad, és ő velem fiatalnak érzi magát, hát fiatal is maradt. Amikor találkoztunk, én még egyetemista voltam, ő pedig már osztályvezető egy bankban, de egymásba habarodtunk szinte azonnal. Nem törődtünk akkor sem a korunkkal. Csak egymásra figyeltünk. Náluk töltöttem a gyakorlatomat, kutya-szemmel bámultam, és ő tette meg az első lépést, az irodájában. Az asztalon.

Vacsora után csinál nekem egy koktélt, leheveredünk a nappaliban, és zenét hallgatunk. A mellkasomra hajtja fejét, az orromat csiklandozza a haja, bámulom az egyenes választékot, alatta rózsás fejbőrét. Belehajolok, hozzásimítom az arcom. Lebeszéljük magunkat, hogy megnézzünk egy késő esti francia filmet a tévében.

Az ágyban szorosan magamhoz húzom, a testében megmaradt valami kamaszos törékenység, bőre kellemes, mély pézsma illatot párállott. Olyan a teste, mint amikor megismerkedtünk, túl volt egy váláson, és nem érdekelte mások véleménye, és nem vágyott hosszú kapcsolatra, ez lett belőle mégis, a teste minden hajlata, mélyedése és dudorodása az otthonosság biztonságos melegét sugározza nekem, semmi kihívás, semmi vérfelszökős izgalom, egyszerűen csak jó, mindig. Úgy simogatom, hogy a tenyerem öntudatlanul is az örömszerzés megszokott útjain halad, a sok év alatt belészokott útvonalakat utazza végig, míg én már máshol járok. Én tűzhelyem, én kedvesem, lihegi, és elernyed.

A karomban alszik el, tökéletesen illeszkedve ölem vonalához.

 

 

H.

– Nem voltál otthon, amikor hazaértem. Akkor sem, amikor felébredtem. – Nem hangzott vádként ez a mondat, de rám néz a tükörben, és mozdulatlan az arca, ami rosszat jelent. Ismerem őt. Felnyújtott karokkal rendezgeti árvalány-haját, valami laza, tépett kontyba fésüli, ami könnyednek hat, és közel negyedórás munka mégis. Női dolog. Az orrán felgyúl néhány szeplő, hát óvatosan válaszolok.

– Nem volt kedvem hazamenni még, szűk volt az a buli, még menni vágytam valamerre. Bementem egy bárba, aztán a Stone Café-ba, na ott találkoztam Sándorral, akivel már időtlen idők óta, vagy négy éve nem találkoztunk. Egy reklámügynökségnél dolgozik, ügyfélkapcsolati menedzser, vagy valami hasonló, tudod, aki a megrendelőkkel tartja a kapcsolatot, és szervezi a casting-okat is. (A feje kicsit felém moccant, aztán vissza.) Nagyon jól eldumáltunk, egy csomó érdekességet mesélt, jó sokáig eldumáltunk, azt mondta, menjek el hozzá aludni, akkor nem kell átmennem a város másik felébe, még tudunk dumálni… A Vár alatt lakik, közel a Batthyányhoz, eléggé lepusztult egy hely, kívülről nem annyira, de belülről... A virágai el vannak száradva, látszik, hogy nem ő vette oda őket, amikor kérdeztem, csak legyintett, van egy egészen szuper hi-fije, olyan, mint egy fekete doboz, semmi gomb vagy kijelző, csak ha hozzáérsz, mindig valami ilyesmire vágytam… tudod, úgy néz ki... az a... mi van?

Már nem macerálja a haját, végzett a szem körüli sminkjével is, az ajakduzzasztójával is, és csak meredten bámul rám a tükörből, ami nem jellemző rá.

– Nyugodtan elmondhatod, ha nála voltál. Nem kell… nyomni a vakert. Már mondtam neked, hogy nem leszek mérges, ha elmondod. Nem esik jól, de ha elmondod, nem kapom le a fejed miatta. Csak szomorúvá tesz, de nem leszek mérges.

A lebukás bátorrá tesz. – Na ne beszélj! Egész nap morcos vagy, ha bevallom, hogy nála voltam. Éppen eleget szarakodsz velem ilyenkor.

– Bazdmeg, talán csodálod? Miért találnám olyan szórakoztatónak, vagy… mulatságosnak, hogy egy majdnem húsz évvel idősebb öregasszony kedvéért hagysz el engem majdnem minden este! Ezen talán nem szabad megzakkannom?! Hova tegyem az önbecsülésemet ilyenkor?! Ássam el valahol? Kikészít, érted?! Kikészít, hogy ha legalább egy... egy Dobó Kata miatt... De nem, egy öreg, egy, egy…

– Az sem akarnád, hogy itt legyek minden este, nem?! Ha te itthon lennél minden este, akkor talán én is itthon lennék, nem gondolod? De ne veszekedjünk ezen, jó? Megegyeztünk, nem, hogy nem feszegetjük, megy minden így, és jó is lesz így. Nem?

– Megegyeztünk, igen, de akkor sem értem, hogy minek kell ő neked? Ő egy öregasszony! Egyszerűen baromira... sértő, hogy vele kell megküzdenem az idődért, tisztára, mint az a Camilla vagy ki az angoloknál.

– Dehogy kell megküzdened vele.

– Dehogynem küzdök vele! Itt vagy, vagy nem vagy itt? Nem vagy. Hol vagy? Nála vagy. Miért vagy ott? Fingom sincsen. Ott vagy, engem meg egyedül hagysz mindig. Már kiröhögnek. Hát ne mondd, hogy nem vele küzdök. Az anyám lehetne. Az öreganyám. Nagyanyám. Olyan az arca, mint az Északi középhegység, legalább.

– Marhára vicces vagy, tudod? De ne nevezd öregasszonynak, jó? Egyáltalán nem öregasszony, csak mert idősebb nálam. És lehetnél rám is tekintettel egy kicsit, nem? Idősebb nálad. Nálad mindenki idősebb, te vagy a viruló ifjúság egy személyben, a gyönyörűség netovábbja. Te vagy a tökéletes. A tökéletesség. Még a lányod is idősebbnek fog kinézni, mint te. Ha egyáltalán lesz valaha is, mert nem úgy néz ki, hogy beléd férne egy is.

– Hülye kibaszott faszfej vagy! Ne gúnyolódj velem, rendben? Nem tehetek róla, hogy szép vagyok, ez a szakmám. Ezért akarsz te is engem, nem? Ha nem lennék ilyen, mint amilyen vagyok, akarnál? A gyerekről meg ne, ha lehet. Rendben? Arról most ne. Te is tudod, hogy miért… Akkor is szeretnél, ha nem lennék más, mint egy átlagos kinézetű lány? Akkor is a nyomomban koslatnál? Akkor is feleségül akartál volna?

– Igazad van. Akkor nem szeretnélek. Igazad van, mondom. Csak a testedet szeretem, ahogy kinézel. Semmi mást. Nincs is semmi más, csak egy test vagy. Egy szép test. Te magad… kár rád vesztegetni a szót, olyan üres vagy. Még buta sem vagy. Egyszerűen csak üres.

– Nem tudsz megsérteni – feleli fensőbbségesen, bár a szemében egy kis érdeklődés villan irányomban.

Öt nehéz megsérteni. Tudatában van a korlátjainak és elfogadja őket. Még büszke is a korlátjaira, de erre nem tud kielégítő magyarázatot adni. Egyszerűbb csak hinni valamiben, mint megmagyarázni. Ő abban hisz, hogy egy ilyen gyönyörű nőnek, mint ő, felesleges, sőt káros okosnak lenni. Nem is fenyegeti a veszély.

Aztán szerelmeskedünk, és nem is annyira rossz, mint amilyen máskor szokott lenni.

 

I.

– Szeretnélek téged feleségül venni – mondom Zoénak. Egymás mellett sétálunk a Ferenc körúton, nem karolom át, a kezét sem foghatom meg, mert akárki ismerős megláthatja, és retteg ettől. Leng a kezem az oldalam mellett, néha hozzásúrlódik az ő kezéhez, jelenleg csak ennyit kaphatok tőle.  – Tudom, hogy ezt te nem akarod, és azt is tudom, hogy nem szeretsz beszélni róla. De akkor is azt akarom, hogy tudd.

Fintorog egyet és összehúzza a szemét, mintha a távolba kémlelődne. – Tudom, eleget mondtad már. Kösz, kösz… Én vagyok a világ legtöbbet feleségül kért nője. Hívd a Guinnesst. Adok róla papírt – egy pillanatra elhallgat – Tudod a válaszom.

– Hát, sejtem. – Nem nehéz észrevenni, hogy zavarja az állhatatosságom, de nem lehet mit tenni, meg kell mindig kérdeznem, hátha egyszer igent mond. Mi lenne akkor? Atya ég!... Szerintem hiányozna neki, ha nem kérdezném meg mindig, azt hinné, kevésbé szeretem. Pedig a szerelmem iránta folyamatosan nő, az hogy elutasít, az olyan… hú… olyan nagyon zavaros érzés, egyre jobban szeretem és kívánom őt, magam mellett akarom látni végre teljesen, amellett, hogy rettegek néha a kiismerhetetlenségétől.

Úgy látom, neheztel, egy kirakat felé fordul, hallgatással próbál büntetni, de nem tud vele büntetni, mert ha vele lehetek, akkor minden jó. Csak vele lehessek. A hátával figyel, az ilyen kirakatok mögött nem szokott megállni, olcsó konfekció, elegáns kosztümjeit két kiválasztott helyen szokta beszerezni, ahol előre köszönnek neki, és az aktuális hajszínéhez ajánlanak anyagot. Felpróbálja, ráigazítják, megvarrják, becsomagolják, elküldik a lakására, mint a régi időkben, tökéletesen megbízik az ízlésükben, tíz perc alatt képes teljesen felújítani a ruhatárát, óriási előny. Egyesekhez képest. Imádom az eleganciáját.

Elfordul a konfekciótól, továbbsétál, mellé igazítom a lépteimet.

– Mikor találkozhatunk? – kérdésem szemtelennek hat a köztünk lévő csöndben, fel is prüszköl illedelmesen, hogy ezt érzékeltesse.

– Mikor találkozhatunk? Hol találkozzunk? Hánykor találkozhatunk? Jaj istenem, hagydd már abba ezt a nyavalygást! Minek találkozzunk? Hagyjuk már ezt. Szerinted nem szánalmas, amit itt előadunk? – elhallgat, megáll egy másik kirakatnál, háztartási gépek, porszívó, goffri-sütő. Elmerülten nézeget egy gyümölcs-centrifugát. Várom, hogy mit mond, nem lehet siettetni, majd kibogozza magában a szálakat, nem hagyja magát befolyásolni. Állok félig a háta mögött (illata sárgadinnye és napraforgó, tomboló nyár az esőpermetben), a kezemet azért magabiztosan zsebre vágom. Fixírozom a háta közepét, érzi és idegesíti. A haját elfújja a szellő a nyakáról.

– Holnap kora délután. Egykor. Nálam. Ne késs. – A tenyerével próbál rendet teremteni szélfútta tincsei között, úgy prüszköli felém – De nagyon utálom, hogy ott kell veled lennem, ahol este meg a férjemmel… annyira utálom. Olyan szánalmas. Olyan… szánalmas.

– Menjünk akkor hozzám.

– Még csak az kellene – fúj egy nagyot, megfordul, ádázul néz – Én oda nem megyek. Oda aztán nem. Mindenhol az olcsó kis szagát érzem…

– Akkor menjünk el egy szállodába. Vagy sétáljunk csak egy parkban. Senki sem sétál kora délután parkban azok közül, akiktől félsz. Vagy menjünk ki a Duna-partra. A kis sétányra a Borárosnál. Az elég proli környék, hogy senki ismerőssel ne találkozzunk. Bárhol jó lenne, csak meg tudjalak végre ölelni.

– Gyere inkább csak úgy, ahogy szoktál. – Lassan baktat előre, sötétbarna kendőjét a szél rángatja a válláról – Mi értelme lenne együtt lenni, ha nem fektetsz le?

Minden, akarom mondani, nem mondok semmit. Ki úgy védekezik, ahogy tud. Ő a szex mögé bújik, hogy ésszerű mederben tartsa az érzelmeit. Így könnyebb neki. Én nem bánom. De egyszer azért olyan jó volna elereszteni magunkat, szabadon tervezgetni, sikálni kicsit az álmainkat. Egyszer hazudhatná azt, hogy szeret, és feleségül jönne hozzám, ha lehetősége volna rá.

 

J.

– Már három napja nem láttalak… – sóhajtja, ahogy becsukódik mögöttem az ajtó. Lesegíti a kabátomat, végigsimít rajta, miközben a fogasra akasztja. Utána hosszasan megölel, szokása szerint, szertartásosan, mintha a világháborúból jöttem volna meg éppen, épen és egészségesen. Hosszú másodpercekig állunk így, a szívverésemet számolom és eltölt a szeretet. – Nem panaszkodásból mondom. Nekem jó így is, hogy ennyit is láthatlak. Nem panaszkodom egy szóval sem. – Nyitni akarom a számat, ráteszi hűvös tenyerét. – Tudom, megállapodtunk ebben. Én elfogadtam, hogy most ennyi jut nekem. Nem is akarnék többet. Hagyjuk is ezt. Örülök, hogy látlak. – Még jobban magához szorít, annyi erő szorult belé, pedig az állam alig éri el a feje búbját, kicsi, törékeny nő, mindig félve ereszkedem rá, félek, hogy eltűnik alattam, hogy valami kárt okozok benne, pedig erős, szikár, túl fog élni engem, mindenkit.

– Tegnap rántott húst csináltam, mintha csak vasárnap lenne – mondja, és elhomályosodik a szemem – Úgy éreztem, jönni fogsz, és vasárnapunk lesz. Az egészet odaadtam a szomszédoknak, három kamasz gyerekük van, sosem lehet megtölteni őket. Három gyerek, isten ajándéka, de emberek etetik őket… Ma már nem is vártalak. Jönni fog egy barátnőm beszélgetni.

– Nem akarlak zavarni… Majd visszajövök később. Elmegyek egy moziba. Beülök enni valamit.

– Most már nem engedlek el – néz fel, egészen hátra kell feszítenie a fejét, én sohasem látom a hivatali arcát, amitől félni is lehet, a hivatali hangját sem hallom, amivel több tucatnyi beosztottját irányítja, csak ilyenkor kicsit, amikor mond valamit röviden és rám néz, akkor érzem át a határozottságot lényében. Azt, hogy milyen mélyre kell hajolnia, hogy ilyen engedékeny legyen velem.

– Visszajövök később. Tényleg. – Kimondott szavaimon már lehet érezni, hogy hagyni akarom magam meggyőzni. Állunk ölelkezve az előtérben, jobbra a nagy konyha, az étkezővel, a hosszú kamra, ami mindig tele van, balra a nappali, a télikerttel, mögötte a folyosó, a hálószobája, a vendégszobák, amik közül legalább egy úgy lett kialakítva, hogy megfeleljen gyerekszobának, de még nem kellett átalakítani, és már valószínű, hogy nem fog sor kerülni rá… A fürdőszoba leghátul van, a régi cselédszobával, ami most titokzatos asszonyi terület, mosókonyha és varrószoba egyben, kijárattal a szabadba.

– Nem mész sehova – húz egyet a derekamon, mosolyog, játszunk egymással – Gyere, együnk valamit. Majd csak nyolc után jön, addig még… sok minden belefér. Összeütök valamit… ha lesz idő rá. Szereted a bélszínt? Már régen csináltam. A bélszínnek állítólag kiváló vérfrissítő hatása van, persze ha nem égetjük el. Te tudtad ezt...?

A konyhapultra teszem fel, és csak bugyiját félrehajtva szeretkezünk, maró gyönyörrel.

 

K.

Nem értem, hogy mit akar tőlem. Én igazán mindent megteszek neki. Én igazán nem vagyok hibás, hogy idáig jutottunk. Szerintem ez az ő hibája.

– Ha ez így megy tovább, akkor inkább váljunk el! Jó? Ez így tényleg nem állapot már. Az lesz a legjobb, ha nem erőltetjük tovább. Egyszerűen nem megy nekünk, nem érted? Nem megy. Nem kellek neked… vagy mit tudom én, hogy mi van, nem is értem. Lassan itthon sem vagy soha. Alig látlak. Én hiába igyekszem! Ez nem rajtam múlik, hidd el.

– Te sem vagy itthon soha.

– Nem, TE nem vagy itthon! Soha nem vagy itthon. Mindig máshol vagy. Másnál. Szerinted ez jó így? Soha nem vagy velem, mindig másnál vagy, annál a kivénhedt lotyónál… Szerinted nem kellene inkább különválnunk? Mehetnél oda hozzá, nem kellene ez az egész hercehurca, kényeztetne, etetgetne, viselné a gondodat. Csak jól járnánk mind a ketten. Neked is jó volna, és nekem sem kellene néznem a bús pofádat, amint utána vágyakozol, és lesajnálod az életemet!

– Iza… Iza drágám, hagyjuk ezt, azt mondom…

– Nem a pizza futár hozná a vacsorádat, mindig lenne vasalt inged, és glédában állnának a zoknijaid, párosával faszán feltekerve. Hát nem lenne ez nagyon jó neked?

– Miért akarsz elválni?

– Te akarsz. Te nem akarsz engem. Mindig vele vagy. Vagy mittudomén kivel. Csak te nem mondod ki. Hát én kimondom. Menjünk már el a búsba egymástól!

– Én téged szeretlek. Tényleg.

– Ha akarod, akkor utána is lefeküdhetünk. Tudom, hogy csak a szex tart mellettem – (piszkosul rosszul tudja, szegénykém) –, azt meg tudom neked adni, ahogy eddig is. Ez már klasszabb lenne, énvelem csalnád meg őt, és nem vele engem. Ez így már jobb felállás. Annyira utálom, hogy őt választod helyettem!

– Hidd már el, hogy szeretlek téged! Eszemben sincsen válni!

– Utána is mutatkozhatunk együtt néha, mintha olyan fenejó barátok maradtunk volna. Eljöhetsz velem ide-oda, és együtt lófrálhatunk. Klassz lenne, csak az újságokból tudná meg mindenki, hogy már nem vagyunk együtt törvényesen, csak úgy kedvből, mindenfélét írogathatnának.

– Meguntál engem, ugye? Azért akarod ennyire ezt.

- Dehogy! Sose volt még egy ilyen jó pasim, mint te. A legjobb vagy, azért is vehettél el. Látom, hogy szeretsz, meg törődsz is velem, meg büszke is vagy rám, meg minden, a legjobb pasi vagy! Az ágyban is, mondhatom, tök szuper. Király. De egyszerűen már túl régen vagyunk együtt. Ez így már gázos. Árt az imidzsemnek, hogy így lehorgonyoztam, legyökereztem. Még azt hiszik, hogy nyárspolgár lettem. Sokkal jobban eladható vagyok, ha nem lököm ezt a holtomiglan dumát. Nem jó, ha nem hisznek szabadnak. Nem szabad legyökereznem sehol sem, mennem kell, amíg még eladható vagyok, innen oda, onnan meg tovább, mint a cápák. Erősen nyomni.

– Nem akarlak… Mi lenne, ha… – szánalmasan habogok – Nem akarok lemondani rólad. Mi lenne, ha többé nem mennék sehova? Ha mindig veled lennék, mindenhol? Elkísérnélek mindenhova, és…

– Még csak az kellene! Hát nem kapiskálod? Nem tiszta még mindig? Nem akarom, hogy rám akaszkodjál. Ha rám akarsz akaszkodni, akkor biztosan elválok tőled. Akkor holt tuti. Azt megnézheted.

– Tehát még nem biztos?

– Micsoda?

– Azt mondtad, akkor biztosan elválsz, ha rád akaszkodom... Akkor még nem biztos, hogy elválsz tőlem, ha nem akaszkodom rád?

– Biztos, nem biztos, mittudom én? Különben is, te feszegeted annyira a témát!

– Akkor maradjunk együtt, jó? Nem akarok nélküled élni.

– Okés.... Még meggondolom. Este jelenés van, tudsz róla? Időben kérem a megjelenést. Jó időben. Mostantól nincsen vaker. Rendben?

 

L.

– Ma nem… nem vagyok éhes, csak… azt szeretném, ha most rögtön… Nem akarom, hogy úgy nézzen ki a dolog, de… – furcsán felkuncogok, az idegességet vagy a túlzott izgatottságot próbálom palástolni ezzel a szegényes hangeffektussal – de persze úgy néz ki, akármit is csinálok, bújjunk már ágyba, most, azonnal! Egész nap arra gondoltam, hogy belépek ezen az ajtón, és az ajtó mögött te vársz rám, és amíg beérünk a szobába, lekerül minden rólunk, és eszeveszetten szeretkezünk, talán már az előszobaszőnyegen, végig szeretkezünk hosszában az egész lakáson, mire megérkezünk az ágyra, már túl leszünk mindenen, pihenünk egyet, és újra kezdjük… Ezen gondolkodtam… szabadidőmben, két francos ciklámen közt.

– Én is gondoltam hasonlókra. – Megjelenik szája szögletében az a féloldalas mosoly, aminek mindig hiszek, és végigsimít elől a blúzán, aminek ugyanúgy hiszek, és begerjedek ettől a mozdulatától.

– Látod, ez már szinte intuíció – súgom a fülébe, és matatok a ruháján -, ahogy ugyanazt gondoljuk, ugyanakkor, látod, ennyire egybetartozunk, egyben vagyunk mi ketten…

– Egyszerűen csak túl régen vagyunk már együtt – jelenti ki racionálisan, de láthatólag nem viszonzatlan az izgalmam, elől egyre jobban ráncolódik a blúza, átbök a mellkasom irányába – Nincsen benne… semmi intuíció, semmi… rendkívüli… sóhajtja, azt nagyon szereti, arra nagyon gerjed, ha a nyakát csókolgatom, a füle alatt kezdve, elfújva a hajszálait, végig a nyak hajlatán a vállig, olyan mélyen belecsókolva a gallérja alá, ameddig csak a nyelvem elér, aztán vissza ugyanez az út, míg finoman bele nem tudok harapni a fülcimpájába – ...semmi rendkívüli, csak… enzimek. Ne lihegd túl. – Ellép a karjaimból.

– Szeretlek téged. – Kibújok a cipőmből, leveszem a nyakkendőmet. Nincsen hosszában végig-szeretkezés.

– Elhiszem, hogy szeretsz. – Az ajtófélfának dől, izgatott ő is, de most mintha inkább beszélgetni szeretne, mint dugni. – Belém szerettél még régen… – beljebb megy a nappali irányába, én ajzottan követem. – Emlékszel, hogyan találkoztunk? Titokban beosontál az irodámba, és bezártuk az ajtót, mindenkit hazaküldtem, őrület, úgyis mindenki tudta, mi történik, de még be is zártam az ajtót, mert egy dolog a sejtelem, és egy másik a bizonyosság, nem gondoltam bele, hogy a szemközti irodaházból minden ablak az irodámra néz, sosem tudom meg, hogy valaki szemtanúja volt-e a dolgainknak, te jó isten! Még a villanyt sem oltottam le, mert látni akartam az arcodat, amikor fölém hajolsz, úgy tettél a magadévá, türelmetlenül és kicsit fájón… Igen… – nekidől az ajtófélfának, a nyakát fogja, és maga elé beszél – Régóta szeretsz, és most is szeretsz, tudom, és nagyon jól esik… Hogy még most is, amikor már nem vagyok fiatal, amikor már megszürkültem... – (Te?!? Pont te lennél szürke?! Akkor a világ éjfekete.) -, akkor is ugyanúgy érzel, és nem akarsz megszabadulni tőlem, nagyon jól esik. Sokat gondolkodtam rólad, és mert elég buta vagy, hogy elmondj nekem sok mindent, talán túl őszinte is vagy néha, néha fáj az őszinteséged, de sokat tudok rólad, a szívedről. Nem szabadultál meg tőlem, mint ahogy nem szabadultál meg másoktól sem: ott halmozódnak fel benned, aki egyszer beléd ette magát, az ott is marad ugyanúgy, nem tudod többé elhalványítani, egymásra tornyozod nem halványuló érzelmeidet, kupacolod a szeretteidet, egyiket a másik fölé… Egyiket a másik fölé. Nem hittem volna, hogy ez létezik, de benned ott inog ez a torony, őrület, de így van, és nem nyom agyon, végtelen lufi-tágulású vagy.,,

– Te is szeretsz, nem? Viszontszeretlek, csak ennyi. Teljes szerelmet adok neked. Te is annyi ideje szeretsz már, hogy nem szerettél ki belőlem? Neked lehet ennyi ideig szeretni?

– Igen… De a kettő nincsen összefüggésben! A nők mindig hosszan szeretnek. Te viszont egyedi eset vagy. Jaj, kicsikém, nem tudlak nem szeretni, bármilyen is vagy. Még így is többet adsz, mint bárki. Még így is, hogy csak egy szeletet adsz, a teljeset adod. A mindent. Nem értelek, hogyan vagy képes ezt megtenni… Iza, Flóra, Anika… Lili… mondd, hányan vannak benned? Feleségek, volt feleségek, szeretők, kolléganők, az utcáról bárki, volt iskolatársak, egyetemi bulikból maradt egyestés őrült pipik, eladónők a sarkon lévő konfekció boltból, az orvosnő a Péterfi Kórházból…

Muszáj rászorítanom kezemet a szájára, lefognom, befognom a szavak áradatát. Nem bírom hallgatni ezeket az idegen jelentésű szavakat, főleg nem az ő szájából. Furcsa beszéde érthetetlen, aggasztó. Féltem őt.

– Nagyon szeretlek, hidd el, nagyon... – suttogom a fülébe, ne hallja meg senki más, akire nem tartozik, csak ő, de nem engedem válaszolni, nem eresztem a tenyerem lazuló ajka elől, nehogy folytassa a sort, aminek minden szava, minden név belém tép, lekotorja a láva tetejét, hogy az folyhasson tovább, de én nem bírom ezt el, nem szabad belegondolnom a sorjázó nevekbe.

– Szeretlek... – szorosra zárom a szemem, hogy ne lássam fényesedő tekintetét a tenyerem felett.

 

...S.

– Szia! Hát te...?

– Hahó!

– Micsoda meglepetés!

– És kellemes meglepetés?

– Persze… Csak kicsit megdöbbentem… Régen nem láttalak.

– Itt vagyok. Változtam sokat?

– Várj, kiakasztom a láncot… Mit keresel errefelé?

– Csak erre jártam, és eszembe jutottál.

– Honnan tudod, hogy itt lakom?

– Hallottam valahol.

– Hol?

– Teljesen mindegy.

– Az. De mégis, mit akarsz?

– Mit? Feleségül akarlak venni. Mi mást?

– Köszönöm szépen, egyszer elég volt.

– Beengedsz?

– Persze. Halkan gyere, alszik a kicsi, olyan nehezen aludt el…

– Hány éves?

– Még csak 7 hónapos. Olyan édes…

– Jól vagy? Jól élsz?

– Nagyon jól.

– Szép a lakásod. A lakásotok.

– Nemrég költöztünk. De hiszen tudod. Ezek szerint hallottad Még nincsen teljesen rendben, még kell ez meg az… Te tényleg semmit sem változtál.

– Te sem.

– Ugyan. Megnyúltak a melleim. De már mindegy, nem akarok szép lenni, jobb így nyugodtan. Hogy túl vagyok rajta.

– Szép vagy.

– Kicsit meghíztam. De tartanom kell, még szoptatok. Ha már nem szoptatok, elkezdek tornázni, le szeretnék adni vagy öt kilót. Csak hogy könnyebben mozoghassak.

– Nagyon jól nézel ki. A szülés… széppé tesz, olvastam valahol. Te vagy rá az élő példa. Téged is olyan széppé tett. Kerekdeddé, nőiessé. Ami valaha is hiányzott belőled, most megtaláltad.

– Hiányzott belőlem valami?

– Most nagyon tetszel.

– Tetszem? Minek?

– Nagyon. Miért is váltunk el?

– Én váltam el tőled. Tudod nagyon jól.

– Valóban. Férjnél vagy? Elvett? Láttam a nevet.

– Igen. Megint beleestem a csapdába… De ez most kitart mellettem. Ő minden este hazajön.

– Itt van minden este?

– Itt.

– Az jó lehet nagyon.

– Nagyon jó.

– Sajnálom, hogy én… Megcsókolhatlak?

– Tessék?

– Megcsókolhatlak?

– ... Igen.

(...)

– Várj, bezárom... az ajtót...

– Még nem is kérdeztem, hogy egyedül vagy-e...

(...)

– Finoman…

 

T.

Iza lágyan fésüli magát a tükör előtt, olyan meghittség és szeretet árad ujjaiból, mely szeretetet csak magával szemben enged meg. Ujjaiból varázserejű kis szikrák csapdosnak, finoman körülnyaldossák arcát, állkapcsa kerekded csúcsától boltozatos homloka végéig, ahol aranyhaja már keretet von. Egy mélyhűtött Madonnára hasonlít.

A fésű lassan, tűnődve közlekedik aranyhajában, Iza tekintete kifejezéstelen, talán csak a hajszálait látja és a fésűt, teljesen szelektív, ha odaállnék mögéje, eltelne egy adag időbe, míg észrevesz.

– Iza... - szólítom meg egyszer, kétszer, hangosabban - Iza!

– Tes...? – fordul felém, a tekintete lassan telik fel.

– Semmi – mondom, két kicsi melle átszúrja a levegőt, most veszem észre, hogy meztelen. Hajszálpontos fazonja is szőkés, egy árnyalattal sötétebb a hajánál, és olyan, mintha zselézné. Pedig nem zselézi. Más sem. Tudomásom szerint. Sohasem éreztem zselé ízt. – Hova mész ma? Fotózásod lesz? – Ha fotózásra megy, akkor nem szokta bemosni a haját, ott úgyis megteszik, csak megfésüli felkelés után. És akkor nem szokott magába engedni, mert összegyűröm a vonásait és foltokat csinálok a bőrén. Nekem persze teljesen megfelel, ha csak én simogatom, és valamilyen szinten őt sem bántja nagyon.

– A Cosmo címlapja – feleli áhítatosan, révedt és fensőbbséges mosollyal, és visszafordul a tükör elé. Magára mosolyog, ahogy rám nem szokott, győzelemittasan és irigyen, mintha maga sem hinné el, hogy utol tudja érni szépségben a tükörben látott lányt. Néha maga sem hiszi el, hogy olyan hihetetlenül szép, mint amilyen. Magával csatázik, egyik napról a másikra, mindig vesztesen és mindig győztesen, és hangulatának megfelelően osztja ki az aznapi szerepeket.

– Gyönyörű vagy ma.

Nem hallja, már a fotózáson van, vagy csak nem érdekli, tovább fésülködik, én meg dideregve és lihegve figyelem aranyglóriás idolját.

 

V.

– Legyél a feleségem. Kérlek. – Nem bírom már sokáig ezt, hogy visszautasít, hogy az arcomba mondja, hogy sohasem lesz a feleségem, nem is ez zavar, mert csak egy papír, meg kell barátkozni vele, de soha, soha nem lesz az enyém, semennyire, egy kicsit sem, soha nem fogom, egy percre sem azt érezni, hogy az enyémnek vallhatom őt. Nem birtokolni akarom, csak megfogni, nem akarom szorítani, nehogy pille-szárnyai megsérüljenek, kinyitnám a tenyeremet, ha repülni akarna, de egy kicsit hadd legyen az enyém…

– Hülyeségeket beszélsz, mint általában. – Szobor arca felvesz egy gyengédebb maszkot, talán látni rajtam a végtelen fáradtságot – Még ha szeretném, akkor sem volna semmi értelme. De még csak nem is szeretném. – Szinte hallom a recsegést, ahogy egy még gyengédebb maszkra foszlanak a vonások. – Te vagy a legjobb szerető a világon, mit kezdenék veled, mint férj?

Bólintok, visszafordulok tőle és a plafont nézem. Megérzem az érintését a combomnál, azonnal és helyesen reagálok. Nem szabad túl közel húznom magamhoz… Az ajkait is megérzem, finoman körbezáródnak, szét-világosodik minden a fejemben, megemelkedik a csípőm, belemarkolok a hajába hátul, a tarkójánál, szeretném megcibálni, meg is teszem, ettől belém harap egy kicsit, úgyhogy inkább abbahagyom a cibálást.

Szeretném, ha csak egyszerűen hozzám simulna, és elengedné magát, én a haját simogatnám, ő a mellkasomat, és gyöngédséget árasztanánk egymásnak. Vágyom a tűzre, amit még senki miatt nem csiholt magában.

 

U.

– Egyél valamit. – Lesegíti a kabátomat, felakasztja. Finoman leporol róla valamit.

– Nem akarok enni. Csak ölelj meg.

Megölel, álldogálunk az előszobában.

– Mégis kellene valamit enned.

Ingatom a fejemet. – Csak ölelkezzünk.

– Fáradt vagy? – kérdi.

– Nagyon. – felelem. Úgy érzem, a karomat is alig tudom felemelni. Ciklámenek és nyakszirtek húzzák a kezem.

– Mitől fáradtál el? – leheli Éva a kulcscsontom tájékán.

– Csak úgy fáradt vagyok.

– Akkor pihenj le.

Ledőlök a nappaliban, behunyom a szememet. Elég, ha csak érzem magam körül. Tökéletesen elég, szorosabbra hunyom a szemem, csak ne kelljen senkivel se beszélni, senkire sem nézni. Meg kell változni. Meg kell halni.

Éva halkan szöszmötöl a konyhában, majd bejön, az ölébe veszi a fejemet. Csak fekszem, mint egy hulla, mozdulatlan.

 

 

 

...Y.

Imádom. Gyönyörű. Fantasztikus. Már vagy két órája nézem, ahogy váltott partnerekkel táncol, de úgy, mintha ott sem lennének, ha néha meg is fogja őket, inkább lehunyt szemmel egymaga ringatózik, a karját feltartja, növő félben lévő fa, kígyózik a haja, lágyan ingatja a csípőjét, hullámzik a válla és rezeg a melle, nincsen több húsznál, átüt bőrén a fiatalság nemtörődöm tüze, még akkor is, amikor lassan, elnyújtott mozdulatokkal táncol, sőt, főleg akkor.

– Elképesztő, ahogy táncolsz – hajolok oda egészen közel, szembecsap a hajával. Lebontja rólam, furcsán, idegenül nézeget, talán azt sem tudja, hogy hol van, mit akarok én itt a személyes terében. A szeme homályos, talán a tánc révülete, talán valami egyébé. Két kézzel meglök, hátratántorodom. A szeme azonnal elfordul rólam, én letaposok két suttyót, vitatkoznom kell, nem leszünk puszipajtások. Visszavonulok az asztalomhoz, nem akarok bajt. A suttyók meredten vigyorognak, azt hiszik, ők győztek, fiatalság a vénség ellen. Tovább bámulom a lányt.

Találkozom egy feltisztult tekintetével, nem sokáig időzik rajtam, de ahhoz eleget, hogy tovább üljek a fenekemen.

 

– Te követsz engem? – visszafordul, és csípőre teszi a kezét, igazán édes kis lény.

– Csak errefelé van dolgom. – Zoé férje kiküldetésen van, valahol távol, Zoé lakása a közelben, Zoé vár engem, fanyalogva és tűzforrón, csak egy italra tértem be ide, ez a hely megégetett, csak egy vodka, de több lett belőle, és Zoé is lehűlt már, meg kell neki valahogy magyaráznom, pedig milyen régóta vártuk ezt, hogy este is együtt lehessünk, és együtt aludhassunk, és az első kelő napsugár együtt cirógathasson fel mindkettőnket, folytatni bűneinket, mekkora ökör vagyok, itt a hideg utcán szambázom, az ő két meleg combja helyett.

– Ne kövess engem. - Újra megindul, én tartom a távolságot, ki tudja, mekkora a személyes tere, én nem akarok oda beférkőzni, ha megáll, én is megállok, ha továbbindul, én is megyek. Bámuljuk együtt a kirakatokat.

– Bemutatkozhatok? – kérdezem a tíz méterről. Haza kellene menni, Zoé már letett rólam, dühöng és megkönnyebbült, de Éva vár, édes meleg csókkal és levessel, ággyal, lehelettel. Haza kellene menni hozzá, és megcsókolni mindenét, meríteni belőle nagykanállal.

Elfintorodik és megrántja a vállát, de édes… – Inkább maradj idegennek – mondja, és, jól láttam? megbillentette a csípőjét, kihívóan megbillentette. Ment tovább, követtem kutyamód, Iza már hazatért, hosszú szőke haját fésüli, temetkezik a tükörbe, csillogtatja a szemét, fogait. Hiába fáznék orrig húzott takaróval is, látványa oly tökéletes, gyönyörűséges, fagyott leheletemet visszatartva is csodálnám, átkarolnám hűvös testét, szagolnám az illatait, és még így is imádnám, mint mindig, feltétel nélkül. Csak mert olyan, amilyen.

– Nem akarsz másfelé menni? – kérdi, újra megállva, elhal cipője szapora kopogása, felém fordul.

– De, én akarnék. El akarok menni másfelé. Messze innen. De nem megy. Sehogyan sem. Pedig akarnék. Elfele. Elindulok, de nem visz a lábam. Nem mozog. Csak akkor hajlandó mozogni, amikor feléd megyek vagy utánad. Nem tehetek róla – vonom meg a vállam. Sajog mindenem a nyomuló vágytól, meg akarom érinteni.

– Tehát én vagyok az oka.

Lassan bólintok – Így fogalmaznám meg én is.

Hallgat, már továbbmenne, mégsem megy. Folytatom.

– Hát nem furcsa, hogy egy pillanat alatt elvész az ember? Egy pillanat alatt elveszíti az összes gátlást, és fejet hajt a szépség előtt. Hogyan csinálod ezt? Vagy bennem van a hiba, hogy olyan hevesen reagálok a belőled áramló szépségre? Mondd, bennem van a hiba?

A lány egyik lába után a másikat használja támasztéknak, szája sarka bizonytalanul elhúzódik, amiből egy mosoly nyújtózkodik ki. Bájosan felfelé néz és a száját is eltátja, de látszik, a hangok még nem tudják, hogy pontosan milyen szavakká álljanak össze. Hát a száj becsukódik, a lány megfordul, és elindul.

És megáll. Visszafordul, és minden, minden rendben van. A szavaiban már nincsen más, csak az, amit belőle kihallani szeretnék: – Nem benned van a hiba. – Még illegeti is magát egy kicsit, megpendült megint az a húr, nem lehet megunni, nem lehet elfeledni, nem mállik le rólam, csak a húsommal együtt, a csontjaimban is benne játszik, és azon belül minden sejtben. Felnevet, felém mutatja a fogait – Én vagyok szívdöglesztő.

Én is vele nevetek, a sejtjeim, csontjaim, a húsom, a bőröm, a szerveim, a folyadékaim megint győztek, magukkal húztak, de hát ki is vagyok én más, mint ezek összesen?

Velük tartok, magammal.