Vágyfertő Béla az előszobai tükör előtt állva megigazította fiatalos szabású, bár derékban kicsit feszülő, kék-fehér csíkos ingje gallérját, amit a Kuhn & Hoppl múlt téli leárazásán vett ésszerű összegért, állát felfeszítve megszemlélte magát, és bizonyos szintű elégedettség töltötte el. Az ing jól állt neki, akik látták benne azon ritka alkalmakkor, mikor hordta, mert egyébként féltő gonddal kímélte, azok arról biztosították, hogy öt évet letagadhatna a korából, mikor ez van rajta. Szüksége volt erre a fiatalításra, mert az öregedés salétroma kezdett mindenhol kiütközni, és tehetetlennek érezte magát ellene önmagában. Ha megszemlélte magát, csak az állapotot látta, hosszabbra hagyott gyérülő haját, ami egyre selymesebb lett, az ősz szálak hatalomátvételét a bajszában, amihez katona kora óta ragaszkodott, a lefelé induló bőrt a szeme meg az álla alatt, ami szomorkássá és jelentéktelenné tette az arcát. Az ing bizonyos eleganciát adott öregedésének, és, ha csak időlegesen is, de elfedte szánalomra méltó jelentéktelenségét, ami ötvenegy éves korára eluralkodott rajta.
A szokásos csütörtök esti ultipartira készült Vágányos Pista barátjához. Pista nem vasutas, mint ahogy arra nevéből lehetett volna következtetni, mondta első alkalommal a feleségének, mikor beszélt neki róla, hanem pénzügyi munkatárs egy közepes méretű szállítmányozási kft-ben. Három éve ismerte, egy szakmai konferencián barátkoztak össze, amit a 2012-es évi adójogszabályi változásokról tartottak a Kongresszusi Központban. Magas, dörgő hangú férfi volt, szúrós szemekkel, erős, göndör hajjal, kreolos bőrrel, mint egy görög birkapásztor, festette le néhány vonással, hogy a felesége könnyebben el tudja képzelni magának. Öt éve vált el, elhagyták egy alkoholista tanársegéd miatt, aki az ELTE jogtudományi karán dolgozott. A felesége magával vitte a két gyereküket is, a most öt éves Jankát és a nyolc éves Rozáliát. Azért tartották nála az ultipartit, mert nyugodtan tudtak játszani a férfi másfél szobás, Békásmegyer hegy felöli oldalán található, férfiasan belakott panellakásában, amit a válás után bérelt egy ismerősétől. A lakás azért volt férfias, mert lehetett benne dohányozni, a függönyök esetlegesen fordultak elő az ablakok előtt, a WC ülőke mindig fel volt hajtva, és az ágyát csak akkor vetette be, amikor hirtelen ötlettől vagy anyja látogatásától indíttatva éppen lecserélte az ágyneműt. Ezen kívül a hűtőben mindig volt behűtve rozé és száraz fehérbor, és fél tucat zacskó burgonyaszirom a szekrényben. Néhány havi ciklusban váltakozott, hogy befelé menet volt érdemes megtörülni a cipője talpát, vagy inkább kifelé menet. Béla nem feltételezte, hogy nő járt volna fent nála, mióta elhagyták: a feleségének bizalmasan elmondta, kis szemhunyorgással fűszerezve, hogy szerinte Pistának problémái vannak ott lent, talán a kor, meg az ülő munka, esetleg a csalódottság frusztrációja… Parti közben néha felnevetett, és belekezdett egy tökéletesen hihetetlen történetbe egy atombomba nőről, aki legutóbb kötött ki hatalmas karjában, de a végére mindig belezavarodott, hogy pontosan mi is történt. Elmondása szerint ezek a nők általában félájultan tántorogtak el tőle reggel, de hát milyen atombomba nő akarna ott maradni abban a lakásban? Béla feltételezte, hogy csak az utcán látott nőket keverte bele a vágyaiba. Amikor rákérdeztek az ellentmondásokra, zavarában Pista az asztalt vagy a vállukat csapdosta, talán így próbálva beléjük verni ingatag igazát. Kedvelte Pistát, de igazából Norbi miatt járt össze vele.
Kerbel Norbit Pistán keresztül ismerte meg, egyszer találkoztak a Két Tükör kerthelyiségében, talán egy fél évvel a megismerkedésük után, bemutatkoztak egymásnak, és egyből meglett az összhang kettejük között. Érezte a felé áramló szimpátiát, meghatódott és behódolt tőle, és nem kellett sokáig keresgélnie, hogy magában is ugyanezt felfedezze. Norbiból mindenki felé áramló figyelmes rokonszenv sugárzott, mivel át tudta ugrani az összes lépést a jó baráti viszonyhoz vezető úton. Béla nem barátkozott könnyen, ezért hálás volt, hogy nem neki kellett megtennie a szükséges lépéseket. Új volt neki az érzés, hogy barátnak választják. Norbi alacsony és inas volt, energikus, mint az alacsonyabb emberek általában. Tekintete állandóan cikázott, ha mentek, de ha leültek és figyelt, magába olvasztotta a másikat. Mindent meghallgatott, mindenhez volt hozzáfűznivalója, hasznos megjegyzése, keresetlen, vigasztaló vagy bátorító szava. Boldog házasságban élt Márta nevű feleségével, aki óvónőként dolgozott Zuglóban, egy fiúk született, elég későn, már a harmincas éveik végén. A fiú, Máté, kicsit sántított az egyik lábára, az Achilles-ina nem fejlődött rendesen oxigénhiányos állapot miatt, így nem kézilabdázhatott sem, pedig nagyon szeretett volna, de nagyon okos volt, mint minden gyerek, akiről mások mesélnek. Egy kisebb családi házban éltek Mátyásföld kevésbé felkapott részén, most építettek hozzá egy kisebb lakrészt, hogy a felesége anyja, aki nemrég özvegyült meg, odaköltözhessen hozzájuk. Kis vállalkozása volt, amit egy főiskolai barátjával alapított, és szanitereket árultak Rákospalotán található üzletükben, de igazán a képeslapok érdekelték, a Monarchia városait gyűjtötte, különösen a kedvelt fürdőhelyeket, Abbáziáról és Bad Ischl-ről egyenként volt vagy ötven darabja. A legújabb szerzeményeket mindig elvitte az ultipartira, és azzal szokott eltelni tíz-tizenöt perc, hogy változó érdeklődésüktől övezve elsorolja, milyen épületek láthatók rajtuk, és melyikben mikor fordult meg a császári pár, és ki lett öngyilkos az abban a kaszinóban összeszedett adósságok miatt, és hányszor járt vonat oda Pestről a nyári időszakban. Bármiről volt szó, érdeklődéssel hallgatta Norbit, önkéntelenül is viszonozva a figyelmet, amit tőle kapott, és most, mondta nemrég a feleségének, három év után döbbent rá, hogy ilyen jó barátja nem lesz több, és ez kis ijedtséggel tölti el.
– Mikor jössz haza? – kérdezte a felesége kényelmes, álmos hangon, a konyhaajtóban megállva egy pillanatra. Az elnyűtt, mályvaszínű plüss melegítőjét viselte, szőke haját egyszerűen hátrafogta, már lemosta magáról a sminket, észrevehetetlenné téve magát. Kezében egy műanyag dobozban 750 ml-nyi CsupaJó márkájú sztracsatella-málnabomba ízű jégkrémet tartott, egy meglepően nagy méretű kék műanyag kanál társaságában. Férje, ha figyelt volna erre, ironikus megjegyzéssel juttatta volna kifejezésre, hogy a doboz tartalma végleges károsodást fog szenvedni ma este, a TV előtt, de nem figyelt rá. Béla felesége tudta, hogy ilyenkor szabadon tehet bármit, a férje nem fog rá figyelni, és ez kellemes megnyugvást jelentett neki, heti egyszer, csütörtök esténként. Szerette a csütörtöki nyugalmas, önkényeztető estéket. Egyszer megkérdezte, hogy ugyan mit szeretnek azon az unalmas ultin, férje csak annyit mondott legyintve, kicsit idegesen, hogy nem mindig jön ki a betli, de azért meg kell próbálni, mert különben mi értelme az egésznek, ha meg sem próbálják, akkor inkább otthon ül, és bámulja ő is az esti filmet, ebben maradtak.
– Ahogy szoktam, csak ahogy szoktam – dünnyögte Béla, ajkát füttyszóra csücsörítve, de gyorsan ki is egyenesítette, úgy vélte a fütyörészés a helyzethez nem illő, túlzott örömről tenne tanúbizonyságot. – Nem kell megvárnod.
– Miért nem hívtok mást is? Hogy nem unjátok meg egymást… – jegyezte meg a felesége rápillantva. A kanállal finoman dobolt a jégkrémes doboz tetején.
– Ultiparti, drágám, ezt nem lehet csak úgy… Pistivel meg Norbival összeszoktunk, mint három muskétás, érted?… Három kell, de az mindig, így teljes a csapat – válaszolta Béla kis nyugtalansággal, hogy mikor akarja egyszer elkísérni. Na, az lenne a valami, gondolta.
– Próbálj meg egyszer nem italosan és dohánybűzösen hazajönni! Csak ennyit kérek – zárta le mélán a beszélgetésüket a felesége, már a Jatagán haragja következő epizódjára gondolva, és bement a nappaliba, meg sem várva, hogy férje elmenjen. Nem is szoktam inni, éppen hogy nem, húzta fel a szemöldökét Béla, de aztán megrántotta a vállát, mindegy, a cigit meg hazafelé szokta elszívni, mert jól esett olyankor az éjszakában, meg hát a szagok miatt.
– Mentem, drágám, majd jövök! Csókollak! – A sálját a nyakára tekerte, sietve felrántotta a kabátját, és már csapta is be az ajtót maga mögött.
A HÉV-en izgatottan fészkelődött, száradt a szája, nyalogatnia kellett. Minden alkalommal kiszáradt a szája ezen a HÉV-en, és verejtéket érzett a hóna alatt kiütközni, bármennyire utálta, hogy pont ilyenkor lett ott folt. Nézte az embereket, sokan még munkából mentek hazafelé, fáradtan, rosszkedvűen, az unalmas otthonukba, és szerencsésnek érezte magát, hogy neki mást jelent ez az utazás. Ugyanakkor kívülállónak is látta magát, akire helytelenítő pillantásokat vetnek azok, akik joggal és megalapozott indokkal haladnak ebbe az irányba, jogos és helyes életükbe. Még most, három év után sem tudta levetkőzni az idegességét, hogy valaki szóvá teszi, mit keres ezen a HÉV-en.
Sietve ügetett lefelé és felfelé az aluljáró lépcsőin, nem törődve a jobb térdébe szúró fájdalommal. Öt percig sem tartott az út, és ott állt a négyemeletes épület előtt. Úgy érezte, mintha hazaért volna, ismert már minden ablakot, és a járda a szövetségese volt. A kapuhoz ment, beütötte a kódot, tudta fejből, fent is megcsörren ilyenkor, számíthatnak az érkezésére. Mind a ketten odaállnak, és amikor hallják lépteit a második emelet fordulójában, már kinyitják az ajtót. Bélát mindig boldog megelégedettség töltötte el, amikor előbb kinyitották neki az ajtót, minthogy kopogtatnia kellett volna.
Ott várták az ajtóban. Ahogy szokta, Béla először lehajolt Vágányos Pistához, és vastag, erős, fekete bundájába túrva gyengéden megvakargatta a nyakát és a füle tövét. Az állat elégedetten fujtatott, nagy koponyáját nekifeszítette a tenyerének, zöldes szemét behunyta, fülét hátrasunyta, aztán néhány másodperc múlva megfordult, és puhán, fejét felvetve bevonult a nappaliba.
– Vargánya már megkapta, ami jár. Most én jövök… – mondta Kerbel Norbi, és miután becsukta az ajtót, szorosan Bélához simult. Az ráejtette orrát a nő eperszagú választékára, beszívta ezt a gyönyörű, édes illatot, már ettől bolondul verni kezdett a szíve, mint egy kamasznak. Erősen magához ölelte, amitől kemény és hegyes mellei a hasába nyomódtak, és hátul remegni kezdett a combja, mint egy lónak.
– Barbi, édes Barbikám… – suttogta Béla behunyt szemmel, aztán együtt merültek el a kis lakás tüzes félhomályában.
…..
Béla felesége előbb a felét, aztán kis vacillálás után a harmadát meghagyta a jégkrémnek, és letette a dohányzóasztalra, a konyharuhára, de aztán nem telt el két perc sem, hogy egy vállrándítással visszavegye az ölébe, és megegye az egészet. Rosszul leszek, sőt, már rosszul is vagyok, gondolta elégedetten, és méretes seggem is nő, borzasztó, hogy nem tudok ellenállni ennek a rohadt sztracsatellának, a málna ráadásul nem is volt olyan jó… Fáradtan ejtette a nagy kék műanyag kanalat a kiürült dobozba, diszkréten böffentett egyet, és lábát feltéve eldőlt a kanapén. Holnap este beteszem a DVD-t, és újra kezdem az alakformálást azzal a girnyóval, határozta el a távirányítót nyomkodva, a Jatagán haragja harmadik szünetében, egy sóhajnyi nyugtalansággal.
Löttyedt hátsóval nem fog tetszeni hétfő esténként a kézimunkás lányoknak, Sziklay Juliannának, Hosszú Hajnalkának és Döngető Irénnek.
