Érthő Péter sokévnyi bizonytalan tévelygés, kínzó értetlenkedés és felszabadító csalódás után megtalálta azt a nőt, akit kifejezetten neki gyártottak le a sors fröccsöntő üzemében.
Virág Éva maga volt a megtestesült alkalmasság és kedély. Mosolya állandóan ott vibrált szája jobboldali szegletében, kitörésre készen, és csak akkor komorodott el, mikor a szenvedély homályosította vakító kék szemét, vagy a világ kártékony viselkedése erre kifejezetten késztette. Jókedve szinte kikezdhetetlen volt, és senki sem tudta magát kivonni szelíd bűvköréből.
Semmi titokzatos nem volt benne, csupa átlátszó hús és vér, gondolat és érzelem. Minden rezdülését látni lehetett, és érdemes is volt ezt tenni: megnyilvánulásai kellemes visszhangokat vertek környezetében. Szánni való kicsinyesség volt benne hibát keresni. Az esetleges vádakra derűsen reagált, hosszan és szeretettel telten nézett, és képletesen vagy a valóságban is ölelő karját nyújtotta, szinte bocsánatkérően, az elkövető felé.
A Szent István parkban ismerkedtek meg. Péter nem ismerkedni ment a parkba, el sem tudta volna képzelni, hogy nővel ismerkedjen egy ilyen bonyolultan nyilvános helyen, a másik fontosabb adatainak ismerete és az alap-szimpátia kényelmes és kölcsönös, előzetes kinyilvánítása nélkül. Mint látható, Péter az internetes társkeresés híve volt. Negyvenes évei elején járó, átlagosan jóképű, rendezett körülmények közt élő férfi, aki állandóan keresett. Gondot fordított a fogaira és a cipőjére, bérelt lakásában olasz bőrgarnitúra és térhatású műsorok vételére alkalmas nagyméretű plazma TV volt található, de kanapéján és ágyában sokszor keserűen egyedül érezte magát, még kielégítő kapcsolatai csúcspontjain is.
Aznap azért ment a parkba, hogy kiszellőztessen a fejéből egy kellemetlen munkahelyi ügyet, aminek részletezése nem tartozik a történethez, és nem is túl érdekes. Péter ugyanis egy kormányhivatalban dolgozott, ahol a kellemetlen ügyek éppen úgy hozzátartoztak az ügymenethez, mint az állandó kávéillat vagy a meglazított inggallér. A parktól nem messze dolgozott, és azon a csütörtök délutánon, a májusi napsütésben, mint a megtestesült kormányhivatalnok telepedett le egy homokkal teleszórt padra: agyában az ügyet forgatva, meglazított nyakkendőben, és kezében a sarkon vásárolt ízléses papírpohárban lötyögő kapucsínóval.
Éva nem messze tőle, a gondosan nyírt fűben heverészett két másik nő társaságában, egy nagy, tiritarka pléden. Két oldalán úgy helyezkedtek el a többiek, mint az űrrepülőgép kisegítő hajtóművének fúvókái a nagy üzemanyagtartály mellett. A termete persze nem volt olyan jelentőségteljes, mint az említett tartálynak, viszont kidomborodott a térből az érzékszervek minden tartományában, míg társai megmaradtak halvány kétdimenziósnak. A szilárd jelenlét bizonyossága zúgott körülötte. Két könyökére támaszkodott, és fejét hátrahajtva, szemét hunyva fürdőzött a napsugarakban. Mozgott a szája, valamit mondott. Távolról úgy tűnt, hogy egyenesen az égitestnek beszél, és Péternek, aki mióta meglátta, nem tudta elszakítani róla tekintetét, szóval Péternek nem volt kétsége afelől, hogy a nap bizony komolyan veszi, amit mond. Nem tudta elszakítani tekintetét a vibráló, cakkos ajkaktól, az orr egyenes nyergétől, a fűre göndörödő fény-szőke tincsektől. A hivatali ügyek jelentéktelen folttá száradtak agya leghátsó sarkában, a kávé érintetlen hűlt a poharában, és önkéntelenül megigazította nyakkendőjét verejtékes nyakán.
Az egyik nő, nevezzük barátnőnek a könnyebbség kedvéért, lágyan megpaskolta Éva karját, mire az függőlegesbe emelte fejét, lassan kinyitotta szemét, és nyugodtan, némi érdeklődéssel visszanézett Péterre. Péter ijedten észlelte, hogy a szíve őrült, fullasztó zakatolásba kezd. Sokszor nézett már nők szemébe, de ez a zakatolás eddig nem volt jellemző szíve működésére. Vagy egészségi állapota romlott meg végzetesen, futott át az agyán, és közeleg a vég, vagy a helyzet különlegessége folytán próbál szíve a torkán keresztül távozni. Félrekapta a tekintetét, meredtem megbámult egy orra előtt bukdácsoló kisfiút, aztán tömör anyukáját, majd egy nyálcsorgatós golden retrievert, de mikor mindezek elvonultak a látómezejéből, nem tudta elkerülni, hogy megint Éva felé forduljon.
A nő még mindig őt nézte. Péter azt hitte korábban, hogy nagyon fiatal, de most, hogy egyben látta az arcát, nyilvánvaló lett, hogy egykorúak lehetnek. Szeme mellett már szarkalábak gyülekeztek, és nyakán is mély árkok nyúltak. Péter mindezt mellékesen észlelte csak, mert még mindig el volt foglalva azzal, hogy szívét az elviselhető ritmus-tartományba terelje, és hogy ne rántsa el megint a pillantását. Éva szeme kis időre elengedte, lágyan végigpásztázott rajta egészen cipője orráig (Péter örült, hogy éppen kedvenc argentin marhabőr mokaszinját viseli), majd újból egybekapcsolódott az övével. Péter minden porcikája, amin a nő tekintete végigsöpört, finom, édes csuklással reagált.
Éva mosolya ellenállhatatlanná szélesedett, és szemöldökét finoman, kérdőn felhúzta. Az egyik barátnője mondhatott valamit, mert arrafelé pillantott és megrántotta a felé eső vállát. Nevettek. Péter háta és feneke odafagyott a padhoz, néhány másodpercig mereven ült, de neki óráknak tetszett, izzadt és hideg futkározott a hátán egyszerre. Aztán felugrott, és elsietett, ki a kapun. Aztán álldogált a park bejáratánál, át- átlesve a gondosan nyírt fagyalok közt. Aztán, elment egy sarkot, és keresett egy másik bejáratot. Aztán elment vásárolni egy másik kávét, és megkerülte az egész parkot szinte futva, folyamatosan befelé figyelve.
Idegesítő mamlaszságának ellenére, mint nyilvánvaló, sikerült megismerkedniük. Egyszer csak összefutottak a park egy meghatározhatatlan pontján, szinte szó szerint, Péternek sikerült egy épkézláb kezdő mondatot kipréselnie magából, Éva hálásan (hogy nem az időt kérdezték meg tőle) válaszolt, és onnantól minden az elvárható ütemben és mederben zajlott. Másnap bizsergető másfél órát töltöttek egy teaházban, két nap múlva egy kellemes, de nem túl proccos helyen vacsoráztak, a hétvégén a színházak fesztiválján kóboroltak az Andrássy-n, immár egymás kezét fogva, búcsúzáskor diszkrét csókot váltva, majd Éva meghívta magához vacsorára, ahol a curry-s csirke után olyan forró órákat töltöttek együtt, mely leolvasztotta tartózkodásuk maradékát is. Péter boldog önkívületben távozott tőle. Onnantól nemcsak együtt jártak, hanem egy pár lettek.
Péter talán életében először érezte azt, hogy tétje van annak, hogyan alakul kettejük viszonya. Korábbi barátnői közül nem egynél (kegyetlen őszinteség lenne azt mondani, hogy mindegyiknél) azt gondolta, ha nem jön össze, ha már nem jó együtt, ha bármi gond merül fel, ha egyszerűen csak megunja, nincs semmi baj. Majd jön egy másik, aki legalább ugyanilyen jó. Mindig lesz másik. Mindig lesz jobb, vagy legalább nem túl rosszabb.
Évánál azt érezte, hogy atyaisten! Hú, és atyaisten, ezeket ismételte magában, és bugyuta kérdések fogalmazódtak meg benne. Ez a nő honnan került ide? Melyik varázslatos kontinensen termelődnek ilyen tündérek? Hol volt eddig, hogy van lehetősége az élete részévé lenni, és nem kell mással megküzdenie érte? A kérdések néha sötétebb tartományokba is íveltek. Ez a nő miért pont engem választott? De ott hamar elenyésztek, és Péter saját újonnan belé-szilárdult érzésében fürdőzött: nemcsak vágyott rá, de akarta ezt a nőt.
Ezt a nőt akarta, kifejezetten.
Éva a Magyar Összművészeti Múzeum egyik vezető tisztségviselője volt, és nem érdemtelenül. Nehéz volt olyan művészeti témát felhozni, amiben ne lett volna ismerete és véleménye. Péter számára kinyílt a művészetek világa, hetente többször kiállításra, koncertre, színházba, operába mentek, és majdnem mindig ingyen, vagy ha nem, akkor is a nő intézte a belépőjegyeket. Művészek társaságába jártak, ahol olyan embereknek mutatta be (az „én drága kis lovagom”-ként), akiket korábban csak a TV-ben látott, vagy a híradásokban olvasott róluk. Lelkesen és egyáltalán nem lekezelően próbálta Pétert megismertetni mindazzal, amit szeretett és katarzist okozott neki. Ha nem egyezett a véleményük (Péter műveltsége távolról sem volt széleskörű, ezt néha egyéninek hitt nyersességgel próbálta ellensúlyozni), és ezért meggondolatlan, bár általa eredetinek tartott kijelentésekre ragadtatta magát, Éva akkor sem torkollta le, hanem próbálta megérteni a nézőpontját, és finom kérdésekkel terelni. Például hosszasan vitatkoztak Strauss Elektrájáról, Péter véleménye szerint a karakterek, a szöveg és a történetvezetés egyszerű, mint egy fejsze nyele, és megfájdul a feje a monoton sikoltozástól, Éva pedig, bár látható volt, hogy ez mekkora erőfeszítésébe került neki, nem nevezte agyatlan tuskónak.
Éva különös gondot fordított arra, hogy együtt éljék meg a Péter érdeklődési körének megfelelő élményeket is. Hősiesen végigment egy 25 kilométeres teljesítménytúrán a Budai hegyekben, nevetve sziszegett, mikor előkerült véresre feltört lába soha nem használt bakancsából. Lelkiismeretesen végignézte az összes kiállított autót a XXIII. Nemzetközi Oldtimer Show-n, és készségesen beült egy Ford Mustang-ba, amivel mehettek egy kört a Hungaroringen. Késő estig fennmaradt vele, hogy együtt játszanak a legújabb Wall of Dutonnal, Péter kedvenc stratégiai játékával, és lelkesen kacagott, mikor sikerült neki elfoglalnia az első várát. Elment, és együtt pókerezett a barátaival, szűz keze és ragyogó intelligenciája, lefegyverző mosolya és figyelmet terelő kacsintásai az esték királynőjévé tették. Mikor Péter influenzával lebetegedett, a barátai felhívták, együttérzésükről biztosították, aztán kijelentették, hogy ha otthon akar maradni, tegye, de az asszonyt mindenképpen küldje.
Éva nagyon jól főzött, és imádott Péter kedvében járni. Majdnem minden este meleg étellel várta, egyszerű, de finom, változatos ételekkel, mint például az avokádós marhanyelv vagy a kaviáros-tormás meleg szendvics. Próbálta megsütni Péter gyermekkorának kedvenc süteményét, az aszalt gyümölcsös rumtortát, amit még a nagyanyja készített de nem maradt fenn a recept, csak egy halvány érzet a nyelve hegyén és a néha belenyilalló hangulat, hogy milyen érzés volt enni belőle, Gabi mama elégedett figyelmétől övezve. Éva nem hagyta magát, a kudarc szó nem szerepelt a szótárában, és ötödszörre végül sikerült beletalálni az emlékképeibe, legalábbis Péter meggyőzte magát, hogy az azóta elfogyasztott sok ezer sütemény íze közt ez az, amit mindig is keresett.
Éva az a nő volt, akit minden férfi elképzel, hogy a háta mögött áll, és támogatja törekvéseiben. Péternek ugyan nem voltak különösebb törekvései a kormányhivatalban, de néhány elemző beszélgetés után előhúzódott belőle, hogy igenis szeretne főosztályvezető lenni, és nem is a távoli jövőben, hanem egy-két éven belül. Évával átbeszélték, hogy ehhez mit kellene tennie, kivel kellene jóban lennie, kivel többet kommunikálnia, milyen beszámolókat és feljegyzéseket írnia, hol feltűnnie, mit elvállalnia, mihez ragaszkodnia és mit elutasítania. A nő meglepően tájékozott volt a közügyekben és a hivatali folyamatokban is, kezdeti ellenkezése és öntelt akadékoskodása múltával Péter már teljesen a tanácsaira hagyatkozott, ha egy kérdésben döntenie kellett. Emellett Éva ügyelt arra, hogy Pétert is bevonja a saját munkahelyi életébe, hogy kikérje a véleményét, ha elakadt valamiben. Néha még azt is sugallta, hogy bizonytalan egy-egy kérdésben, de Péter hamar átlátott a szitán. A nő életében nem voltak bizonytalanságok, mindenről határozott nézetei voltak, és kedveskedő kérdéseivel csak azt ellenőrzte, a férfi elég érett-e már ahhoz, hogy ossza az álláspontját.
Éva rendkívül szenvedélyes volt az ágyban (konyhaasztalon, parkban, próbafülkében, toronyház tetején), és szex közben, ahogy már említettem, megkomolyodott. A szenvedélyben és szenvedélyének kiélésében nem ismert tréfát, egy nimfomániás átalakuló-művész volt, aki végtelen, perverz fantáziával felvértezve nem engedett egy napnyi enyhülést sem partnerének. Istenítette Péter valóban elfogadható testét és megfelelő méretű szerszámát is, és nem volt olyan hely, alkalom vagy időpont, amikor nem állt volna készen a befogadására. Elfoglalta az első, a második, majd a ki tudja hányadik helyet is a Péter legemlékezetesebb szeretkezéseit tartalmazó listája elején, és idővel a férfi nem tudta már elképzelni sem, hogy mással legyen együtt, oly mértékben elhalványították bőséggel rendelkezésre álló emlékeit a jelen képei és érzetei. A nő végtelen fantáziája, mindig rendezett méz-szőke haja és ellenállhatatlanul feszülő hasdomborulata talán megunható lett volna egy idő után, de szeretkezéseik összetétele mindig más volt, az állatias párzástól a szinte imádságként definiálható egybeolvadásig, a teljes spektrumból választva szabadon és sokszor logikátlanul. A legtöbbje feledhetetlenné magasztosult.
A család hamar megismerkedett Évával. Péter anyja bizalmatlan volt. Elfáradt abban, hogy egyre rövidebb időre kelljen megtanulnia fia potenciális jövendőbelijeinek nevét. Éva bemutatásakor, egész vacsora alatt gyanakvóan nézegette a nő selymes haját és ápolt körmeit, maga mellé engedte mosogatni és némi kényszeredett kedélyességgel még gyermekkori képeket is mutogatott, de távolságtartása nem múlt. Hitetlenkedve rázogatta a fejét, amikor közös élményeikről, az őrségi utazásról, a nő múzeumi munkájáról beszéltek, és búcsúzáskor aggodalmaskodva fogta meg fia felkarját. Két hét múlva viszont Éva hívta meg a szülőket magához, és ott már nem tudott mit tenni: elolvadt és megkönnyebbülten megadta magát a tolakodásmentes szívélyesség, a fia iránt mutatott átható lelkesedés és a gluténmentes hortobágyi palacsinta elsöprő rohamai alatt. Az a búcsúzás már másként festett, Péter epésen jegyezte meg, hogy az ő arcát nem szokták ennyiszer kedveskedve megsimogatni és megpuszilni. A két nő már egymás karjából nézett fel rá, imádatuk tárgyára, és ez zavarba hozta: ismerte magát, és tudta, hogy nem szolgált rá erre a nézésre és a mögötte tömören terpeszkedő érzésre, de ez őket nem zavarta abban, hogy majd minden nap hosszas telefonos eszmecseréket folytassanak, elsősorban róla. Hovatovább a saját anyja már inkább megkérte, adja át a mobilt Évának, mert vele értelmesebben lehet beszélni élete mindennapos dolgairól.
Ez az értelmes beszéd egyre többször a közös jövőjükről szólt. Már eddig is, a megismerkedésük első hete után majd’ minden nap együtt voltak, legtöbbször a nőnél, kevesebbszer Péternél, ahol a nagyképernyős, térhatású műsorok vételére alkalmas plazma TV sem tudta ellensúlyozni azt a tényt, hogy a legalapvetőbb élelmiszerek (pl. olaj vagy liszt) is hiányoztak éléskamrájából. Ha nem sikerült Évának töviről hegyire átgondolni és beszerezni mindent, ami kellhetett a vacsorához, kevesebbel kellett beérniük, mint amit Éva tervezett, és ez a nőt elszomorította. Péter meg kétségbeesett, ha elszomorodni látta Évát. Fizikai fájdalmat okozott neki, ha a nő nem tűnt maradéktalanul boldognak.
Megismerkedésük után két hónappal Péter olyasmit kezdett érezni, amit még sohasem: együtt akar élni ezzel a nővel, és leghőbb vágya, hogy együtt öregedjenek meg, a lehető legközelebb egymáshoz. Amennyire ijesztő volt a gondolat, annyira megkerülhetetlen és mégis könnyű a késztetés: annyira természetesnek tűnt ez az út, hogy nem is értette, korábban miért voltak fenntartásai ezzel kapcsolatban. Hát persze, mosolyodott el, hiszen nem találtam az igazit. Az igazi létezik, akarta kikiabálni az ablakán, de mégsem tette. Szerette volna megtartani a titkot, nehogy elrabolják tőle, amit ilyen hosszú idő után végre megtalált.
Így hát összeköltöztek, illetve Péter hurcolkodott át Éva lakásába, erősen megválogatott és leredukált holmijával egyetemben, például a plazma TV jött, de az olasz bőrgarnitúra nem. Kapott egy fél szekrényt a ruháinak, fél helyett a fürdőszobában a tükör előtt, az ágy bal oldalát és az éjjeliszekrényt, és ezzel nagyjából ki is merültek Éva lakásának lehetőségei a jövevény befogadására. Péter felmondta lakásának bérletét, holmijának nagy részét, amit nem tudott átvinni Évához, összecsomagolta, és úgy tervezte, hogy kivesz egy kilenc négyzetméteres helyiséget az egyik raktárházban, ahol mindazt időlegesen, nagy közös lakásuk beszerzéséig elhelyezheti, amit nem tud a szülői garázsba besuvasztani. Első közös estéjüket pezsgős vacsorával, egy kellemesen rövid Duna-parti sétával, valamint egy külön az erre az estére vásárolt hálós fehérnemű letépésével ünnepelték.
Érthő Péter összeköltözésük után három héttel és négy nappal, egy kedvére való bús, félhomályos reggelen elment dolgozni, és soha többé nem ment haza közös otthonukba. Mikor néhány nap múlva egyik pókeres barátja szörnyülködve megkérdezte, mégis mi a jó fenét csinál itt már felmondott lakása papírdobozai közt, egyedül, Péter felemelte fejét az olasz bőrkanapé karfájáról, ahol azt addig nyugtatta, felé fordította fájdalmas fintorba merevedett arcát, és kitágult szemekkel, alig érthetően motyogta:
Van, akit a mosolya tesz széppé… Van, akit a komorulás tesz széppé…
Isten mentsen attól a nőtől, aki mindenhogy gyönyörű!
